Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)

I. A mesterek és a mester

s an esett a latba. A francia romantika Komárorny-nevelte tanítványától azonban jószerével nem is vehetjük ezt rossznéven. Játszani - nos, játszani is Koméromytól tanult. Szerencséjére azonban nem állt olyan nagy terjedelmű hang rendelkezésére a szinfalhasogatáshoz, mint tanitójának, szép, szabályos arcát sem torzította afféle fintorokba, mint amilyeneket Vörösmarty kifogásolt Komáromynál annak idején. A színpadias fellángolás, majd a kitörés hirtelen visszafogása, ami miatt később megmosolyogták Molnárt és azt mondták, olyan, mintha villanygép mozgatná, szintén ifjú szinészkora ez első idejére vezethető vissza.^* A rendezői mesterségből - mily jellemző! - először a világitás tudományát tanulta meg. A rivaldara és a kuliszszákra erősített mécsek, gyertyacsonkok fáradságos gyujtogatása mellett azután megtanult "függönyt adni". Az igazi fényhatás, a szivének oly kedves görögtűz azonban csak később, mint fiatal rendezőnek került a hatáskörébe.

1

^* A szabadságharc utáni időben Molnár már komoly színészi feladatokra vágyott. El is érte őket. Ezek azonban egyelőre csak szinészi penzumok, a rendezésre még nem is gondolt, A dolog természeténél fogva kisebb társulatok rendezőjeként az Igazgató szokott működni. A vidéki rendezés nehézségei a Nemzeti Szinház felépültével mit sem változtak. A vándorpélyán biztos pontot nyújtották ugyan a vidéki kőszinházak, de csak néhány hónapra kínáltak megállást,mint ahogy a kisebb városok fogadóiban felütött színpadok csak néhány hétre vagy napra. Tervszerű elgondolással a legkomolyabb vidéki igazgató sem állithatott össze egy-egy produkciót. A változó méretű szinpadtér mellett, amiről már szóltunk, s ami megszabta, hogy két-három vagy netalán öt kulisszapárral játszhattak-e és igy alkalmanként módosította a szinpadi ki- és bejárást, mindenütt változott a felhasználható butoranyag is.