Dömötör Tekla: Az újkori színjátszás kialakulása Kelet-Európában (Színháztörténeti könyvtár 13., Budapest, 1963)

Útban a hivatásos színjátszás felé

ÚTBAN A HIVATÁSOS SZÍNJÁTSZÁS FELÉ A kelet-európai népek újkori hivatásos színjátszásénak kialakulásánál az egyik jellemző sajátosság az úgynevezett "nemzeti színház" eszméjének előtérbe nyomulása. Ez a fejlődés az egyes kelet-európai országokban a XVIII, század közepétől, egószen a XX. századig ment végbe, az adott történelmi-társadalmi viszonyoknak megfelelően. A "nemzeti szinhéz" jellegzetesen újkori intézmény, amely a nemcetté válás eszméjéhez kapcsolódva összefügg azzal a felszabadító harccal is, amelyet a kelet-európai népek (mint Hont Ferenc olyan találóan fejezte ki) a kettőselnyomás ellen folytattak. Tehát a régi Habsburg-monarchia népeinél a feudális erőkkel való küzdelem az Ausztriával való szembenálláshoz kapcsolódott, Délkelet-Európában pedig a török elleni felszabadító háborúval fonódott össze. Jellemző az is, hogy a nemzeti színházakért való harc a XVIII, században és a XIX, század elején általában a polgárság és a nemesség együttes összefogásával indult, azonban a fejlődés későbbi stádiumában, egyre inkább a polgárság ügye, a polgárosodás egyik eszköze lett. Olyasfajta nemzeti színházak, melyek Kelet-Európa jelentős részében, Így a magyaroknál, cseheknél, horvátoknál, szlovéneknél, románoknál egészen a mai napig is működnek, vagyis államilag fenntartott, tudatos művelődéspolitikát szolgáló intézmények, főként Kelet-Európára jellemzőek, s egy sor nyugati állam a mai napig sem rendelkezik Ilyen intézménnyel, hanem színházai tőkés magánvállalkozások (melyek természetesen jelentős állami támogatást is élveznek), vagy