Cenner Mihály: Magyar színészportrék 1. (Színháztörténeti könyvtár 12., Budapest, 1963)

kozhatunk, ezt egy későbbi vizsgálat hivatott eldönteni, A kép azonban annyira egyedi darab, hogy mindenképpen indokolt jegyzékünkbe való felvétele. ±±± Átvizsgálva a XIX. századból fennmaradt, grafikus eljárással készült szinészábrázolásokat, megállapíthatjuk, hogy a korábbi eredetű és igen nagy népszerüségü rézmetszetet hamarosan felváltja a kőrajz. Tekintve, hogy a magyar színészet csak a vándorlás korában válik országszerte ismertté, szinészábrázolásaink is csak a mult század harmincas éveitől válnak általánosakká. Ebben az időben a kőrajz elterjedetségével már nemcsak versenytársa a rézmetszetnek, hanem legyőzője is. Az ismertetett szinészportrék legnagyobb része kőrajz, mennyiség tekintetében utána következik a fametszet, s csak harmadik helyen a rézmetszet. A kőrajzok azonban művészi érték teidntetében lényeges eltéréseket mutatnak. Kétségtelen, hogy a legművészibb ábrázolások Barabás Miklóstól származnak, az 1840-50es évekből. Az ő, pontosabban, a magyar biedermeier stílusában készíti szinészábrázolásalt az 50-es, 60as években Marastoni József. Kettejük munkássága alkotja a grafikus szinészábrázolások gerincét. Ők még gondot fordítanak a jelmezes s zinés zábrázo lás pontos kidolgozására, a mozdulatok plaszticitására, a szerep hangulatának felidézésére, a statikus ábrázolásokból gyakran érezzük a szerepet alakító színész dinamikáját. Alkotásaik jórészére jellem": Diderot megállapítása: "Minden cselekedetnek több pillanata van, de a művésznek csak egy áll rendelkezésére. Mindazonáltal valamint azon az arcon, amelyen a fájdalom ült, s melyen az öröm derengését mutatják, megtalálom a jelen indulatot, elegyítve a muló félben lévőnek nyomaival, azonképen maradhat meg abban a pillanatban, melyet a festő