Staud Géza: A magyar színháztörténet forrásai II. (Színháztörténeti könyvtár 8., Budapest, 1962)

IV. A szinházi sajtó

lapjaikon komoly kritikát, amelyet itt a szinházi riport helyettesit. Szines beszámolók, szinészek és szinésznők magánügyeit feltálaló cikkek, esetleg könnyű fajsúlyú szépirodalmi anyag tölti meg az újságot. A XX. századi szinházi lapokban a hangsúly a képanyagon van, amit a fotográfia különféle sokszorositó eljárásai, elsősorban a mélynyomás tesznek lehetővé. A Szinhá

z /1903-1904/', a Színház és Éle

t /1904-1908/ már ennek a szinházi laptipusnak az előfutárai. Ezeket követi 1910-ben a legnépszerűbb képes szinházi hetilap, a S

zinházi Éle

t. amely Incze Sándor szerkesztésében 1938-ig jelent meg. Ez a lap, amelynek példányszáma az első világháború után a 70 000-et is elérte, a kisigényű polgári középosztály kedvelt olvasmánya volt. Népszerűségét pletykarovatának, felszines, könnyű irodalmi közleményeinek és gazdag képanyagának köszönhette. Kizárólag üzleti célokat szolgált. Művészi vagy tudományos igényességnek, de még valami újságírói becsületességnek a nyomai sem találhatók meg benne. Kritikai megnyilatkozásai többnyire a fizetett kommünikék műfajába tartoztak, még képeinek közlését is a lap gazdasági érdekei irányították. Ennek ellenére a Szinházi Éle

tet mégis színháztörténeti forrásnak kell tekintenünk. Mint jelenség, a maga egészében, jellemző korának szinházi Ízlésére, képanyaga pedig értékes dokumentum. Bármilyen céllal ós indokkal készültek is fotográfiái, végeredményben egykori előadásokat rögzítettek meg, s olyan képanyagot szolgáltatnak, amelyet sehol másutt megtalálni nem lehet. Értékesek továbbá színdarabmellékletei, amelyeket a színházak műsorából közölt. Ezeknek nagy része is csak itt jelent meg nyomtatásban. Egyetlen teljes példánya a Színháztörténeti Osztályon található. Sajnos sok helyen még ezt is megcsonkították. A sérült és hiányos példányokat igyekeznek folyamatosan ép példányokkal kicserélni. A Színháztörténeti Muzeum is gyüj- 12 -