Cenner Mihály: Márkus Emília (Színháztörténeti könyvtár 4., Budapest, 1961)

II. Színész és szerep

színészekről szoktak mondani, hogy az egyszeregy, vagy az ábécé elmondásával is sikert és hatást tud elérni; nem amit mond, hanem ahogyan mondja - ebben van sikerének titka. Márkus Emilia nagy egyéniség volt, amelyben döntő szerepet játszott varázsos nőiessége, izgató asszonyisága, sőt életének nem kis szakaszán az érzéki vágyak felkeltése. És itt találkozott a szinész és a szerep: a francia társadalmi drámák szenvedélyes, szerelmes, bűnös, vagy ártatlanul bűnhődő, szenvedő nőalakjai ekkor kerültek a magyar szinpadra, ragyogó megszemélyesítőt találva Márkus Emiliában. Az az álerkölcsös kor, amelybe pályájának legnagyobb része esik, s amely csak a külszinre és a látszatra adott

8 de az egyéni és társadalmi hazugságok mögött az elfojtott és ki nem élt szenvedélyek tüze lobogott, a szinpadon kívánta látni és a színésszel együtt átélni titkolt vágyait, elfojtott szenvedélyeit. A gyakran valószínűtlen, sőt hihetetlen történeteket Márkus Emilia művészete valószerűvé, elfogadhatóvá és elhihetővé tette, miáltal a nézők még inkább a sajátjuknak vallották a színpadi szenvedéseket és szenvedélyeket. Töretlen a vonal, amely Júliától Stuart Máriáig terjed, s amelynek során Márkus Emilia feltárta az asszonyi sziv legrejtettebb titkait is, Ady Endre nagyváradi kritikája szerint olyannyira, hogy még az unokáink se tudjanak semmi más ujat az asszonyokról, mint amit és amennyit Márkus Emi lia mondott el nekünk. Márkus Emilia művészi fejlődésének vonalát azért nehéz megrajzolni, mert művészi eszközeit szinte már első szinpadralépésével magával hozta; természetesen ő is fejlődött, mélyült, érett, s ez leginkább beszédmüvészetére vonatkozik. A Romeo és Julia női címszerepében, 1877-ben történt bemutatkozása után évekig naiva szerepeket játszik. Ez az érési idő alkalmas arra, hogy megszívlelve a kritikákat, leszokjék jellegzetes vasi tájszólásáról és hadaró beszédéről.