Cenner Mihály: Márkus Emília (Színháztörténeti könyvtár 4., Budapest, 1961)

I. Ember és szerep

nészet történetében páratlan ünneplést lehetne rendezni. 90 éves színésznő, 75 éve szinpadon, és milyen művésznő! Nála nemcsak az évek sokaságának a kuriózuma a döntő, hanem egyúttal a szazad legnagyobb szinmüveszno

je ! Sajnos, tul sokáig fontolgattak... Amikor a szinészotthonok terve felmerült, a neves és jómodu színésznőket felkérték, rendezzenek be egy-egy szobát az otthonban. Márkus Emilia szomorúan mondta, hogy semmi nélkülözni való holmija, bútora nincs, pénze ugyancsak nincs. Ekkor támadt az az Ötlete, hogy otthon, a villában rendez előadóestet, s a meghívottak magas belépti diját ajánlja fel a szinészotthon javára. Ez a terv is - sajnos csak terv maradt. Testi és szellemi erőinek teljes birtokában volt, noha érezte az évtizedek súlyát és - célozva a körülötte rohanó életre, amelyből ő már végkép lemaradt - gyakran mondta környezetének: túléltem magam. Ezen a nyáron irja Hevesi Sándor nővéreihez: "A fiatalság elröpül s megadással nézem, mint borul reám az alkony." Tul 89. születésnapján, hat hétig tartó betegség után, elkészülve a végső útra, halálos ágyán is szavalva, tréfálkozva, szenvedés nélkül aludt el örökre 194-9. december 24-én. Temetése december 27-én, nagy gyászpompával a Nemzeti Színházból történt. Látva a temetkezési vállalat hatalmas összegű számláját, eszünkbe jutott Márkus Emilia egy korábbi megjegyzése: Disztemetést majd rendeznek nekem. Inkább adnák ide most azt a pénzt, több hasznát venném! Igaza volt, de a nemzeti kegyelet impozáns módon nyilvánult meg; vele a színművészet egy korszakot és egy stílust temetett el.