Csiky Gergely: Az udvari kalap; Q 18776

PHILIBERT /keserűn/ A női pártfogás ! természetes ! LEONA. Hát nincsve úgy? Ki gondolt volna rád, Ha jó királynénk nem emlékezik Reám, a nőre, ki gyermekkorának Hü ápolója voltam? Ah ! szegény Kedves királyném! nagy szüksége van Ez udvar sima kigyó népe közt Hü szívre, amely élni halni kész Érette; rám gondolt, jól tette, nem Csalódik bennem. Elhozott ide, Királyi udvarához, és mivel te Férjem vagy s fiem jöhettem nélküled; Mint a hajóhoz láncolt csónakot. Nyomomban átszállitott téged is. Nos, nem nekem köszönheted, mi vagy? PHILIBERT. És azt hiszed, lecsillapithatoc! Háborgó lelkem bősz hullámait. Arcomba vetve keserű szavakkal, Hogy ami lettem, azt is női kegy, Asszonybarátság, és nem érdemem Szerezte meg számomra? Mi vagyok? A feleségem férje, semmi más; S én esztelen még tiszteltre vágytam, Elismerést óhajtók érdememnek. Holott csupán csak függelék vagyok. Asszonyhajótól vontatott ladik. LEONA. Elismerés, érdem ! Mindig csak ezt Hajtod, hogy szinte zúg belé fülem. Ugyan mi érdemed van, amiért Ez udvarnál elismerésre vársz?