Sztanyiszlavszkij konferencia; Q 12297

szükséges és a konservativ izlés semmilyen átka nem tudja megakadályozni. Mindenekelőtt azért nem, mert a színház élete élő folyamat, Sztanyiszlavszkij művészete pedig mindig a dinamikus alkotás példája volt, s ez a művészet együtt fejlődött magával az élettel. Merre tart ez a folyamat? Miben nyilvánul meg Sztanyiszlavszkij rendezői hagyományának uj élete? Elsősorban a "régi igazságok" feltárásában. Egyidőben az egész szinházi világ a metaforikus formák keresésével foglalkozott, s most ismét eszébe jutott az "élő szinész" szinháza. Peter Brook az US cimü darabot a fizikai cselekvés módszere alapján rendezte, Giorgio Strehler pedig Sztanyiszlavszkij leckéit idézi fel, amikor megvalósítja a Cseresznyésker

tet. Még az olyan rendezők előadásaiban is, mint Jurij Ljubimov, akik eddig Mejerhold, Vahtangov és Brecht hagyományai szerint dolgoztak, a színészek az átélés módszere szerint kezdenek játszani. A stilizálás hulláma elérte saját határait és most visszafelé tart. De a valósággal érintkezve a művészet magával hozza azt az értéket, ami a másik oldalon halmozódott fel. Ez azi amiért az élő szinész művészete mind gyakrabban a jelzéses térrel egy kontextusban jelenik meg, ahol még a naturális, nem kidolgozott részletek is metaforának tűnnek. Az uj színpadi mérték nem a rendezői akarat önkénye, hanem a mind bonyolultabbá váló kor parancsa. És a szintézisre való törekvés, a valóságelemek és a sajátos jelrendszerek kölcsönös egymást gazdagítása a színpadon ezt a parancsot csak megerősíti. A kölcsönös integráció folyamata nem zárja ki a differenciálódád t, sőt feltételezi a különböző stilusu művészek lehetőségeinek kiszélesedését. Ismerjük Sztanyiszlavszkij gondolatát, amely szerint a művészetben létezik a realizmusnak egy örök medre, a színpadi élő művészet medre, és vannak uj folyók és patakok, amelyek ezt a medret táplálják. Sztanyiszlavszkij életének nagy missziója, "legeslegfőbb feladata" abban állt, hogy 37