Sztanyiszlavszkij konferencia; Q 12297
szinházzal", vagy a tucatnyi közszájon forgó szinház-eszmény bármelyikével. A magyar szinházi gyakorlatban ennek legékesebb cáfolata talán Major Tamás, aki élete és alkotói fejlődése különböző szakaszaiban többféle szinháztipust, - ideált kipróbált és most már évek óta az un. "nyilt formákkal" kisérletezik. Ugyanakkor találunk jónéhány fiatal rendezőt, akik szándékosan a hagyományos abb, zártabb formákat választják, s fokról-fokra, a szinészi pszichikum mélye felé haladva igyekeznek ujabb területeket meghóditani a szinpadi emberábrázolás számára. A szinházat nem a világszinházi divatáramlatok éltetik, hanem az a hazai valóság, amelynek első felfedezője, megfogalmazója a kortárs dráma. A magyar szinház sokáig nem ismerkedhetett meg azokkal a drámairókkal, akiket - közvetlenül vagy közvetve - a századelő szinházi forradalma hivott életre: Visnyevszkijjel, Pagogyinnal, Brechttel és aztán később a modern angolamerikai drámairók legjobbjaival. Az ötvenes évek végén egyszerre találkoztunk Brecht és Piscator szinházával / Háború és béke /, valamint - elsősorban G. Tovsztonogov zseniális budapesti rendezéseinek közvetítésével /Arisztokraták / azokkal az eredményekkel, amelyeket a szovjet színházművészet a húszas-harmincas években elért, s amelyekre a mai szovjet szinház épit. A hatvanas évek közepén, Mrozek és Weiss bemutatása után, nem utolsósorban a nyugati protest-mozgalmak és Grotowsky "szegény szinházának" hatására, ujabb jelszavak és irányzatok tömege lepte el a magyar szinházat és - főleg a szaksajtót. Az "utcai 3zinháztól" az "aréna" és a "cirkusz"-szinházig, a "szegény" szinháztól a "dialektikus" szinházig, a "népművelő" szinháztól a "népszinházig" a politikai és az ál-politikai szinházideálok tömege jelentkezett egyidőben, jórészt nem kellően átgondolva, elsősorban nyilatkozatokban megfogalmazva. Amikor most, csaknem egy évtized távlatából visszatekintünk, viszonylag könnyű a dolgunk. Az évtized szinházi 18