Gorkij, Maxim: Éjjeli menedékhely; Fordította: Neumark Anna; Q 11378

- 272 A Tatár felemelkedik, néz. A Szinész őrá néz. A Szinész csodálkozik maga-magán, határozottságán. Szinte hipnózisban van, valamit tennie kell, de nem tudja, mit, vagy elfelejti, mivel gondolatai nem világosak. A Szinész elveszetten néz ra, nem tudja emlékezetébe idézni. Ismét hajlong, és a meghajlasba dermed. Szünet. Remegő lábakon állva elveszetten néz körül. Tekintete az üvegre esik. ösztönösen odamegy, tölt magának, felhajtja, megszokottan csettint az ajkával, bánatosan megrázza a fejét, összeszorított ajakkal - ettől az arca összenyomódott, mint a spongya /mindennek vége!/ Még egyszer megrázza a fejét, és mindja: "Elmentem!" Sietve, nehezen megy föl a lépcsőn.