Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

Aztán elérkezett az én jelenetem is, és kiléptem a színpadra. Azonnal nagyon jól éreztem magam. Valami lökést éreztem belülről, valami hajszolt, és én, mint megbokrosodott ló, tovaszálltam, mindig előre, az egész színdarabon ót. Nem ábrázoltam szerepet, darabot sem - érdemes egyáltalán szőt ejteni erről az üres bohózatról? - A művészetemet mutattam be. Zsenialitásomat játszottam el a nézőknek, nagy művésznek hittem magam, aki arra hivatott, hogy épületes hatást gyakoroljon a tömegekre és gyönyörködtesse őket. Nyugtalanított belső tempóm és ritmusom lélegzetet elállító féktelensége. Megfoghatatlan gyorsasággal hajigáltam szavakat és mozdulatokat. A lélegzetem elakadt, a levegő hiánya gátolta a beszédemet, és ezt a felfokozott idegességet és önaralomvesztést igazi sugallatnak tartottam. Játék közben az volt a szent meggyőződésem, hogy teljesen hatalmamban tartom a nézőket. A színdarab befejeztével tetszésnyilvánítást vártam, dicséretet és lelkesedést. De mindenki hallgatott és valósággal elkerültek. Nem maradt más hátra, akármilyen megalázó is volt, odamentem a rendezőhöz, hogy legalább egyetlen bókot ks kicsikarjak belőle. "Hát igen" - mondta a rendező, - "azért nagyon kedves volt". Mit jelentsen az, hogy: azért?