Művészkocsma; Q 5831

- bo /Dani/: ...A nyakad... a melled... ritka szép... üzoval, a szüleid.. ./simogatni kezdi/. Dóri; /moccanás nélkül ttiri /begitsen! Dani: /abban egy ja a simogatást, hátradől, mereven nézi a lányt/Maja segítek... talán... /előveszi a tollát, egy papírlapot tol Dóri elé/írd az apád nevét, foglalkozását, és hogy mikor született...Llj közelebb és írj! Déri: /közelebb huzza a székét, elveszi a tollút, ráhajol az Íróasztalra, mintha ima/. Dani: /lassan simogatja, előbb a tarkóját, majd a vállán, a hátán huzza végig az ujjait/Hogy hivják az apádat? Dori: /nem felel, mind mélyebbre hajtja a fejét, de пшг nem ir, а naplót olvassa, halkan/. Amig írtam, a gerincemen húzta végig hideg, csontos uj jait.. .Kellemes szóduletet éreztem...Az esztelen reménykedés, vagy az esztelen vágy bódulatét? Nem tudom. Az élni akarás olyan erővel rohant meg, mint a szerelem. Dóri feje ráhanyatlik a füzetre. Csend. Dani lehajol hozzá, felemeli a fejét, az arc tik összeér. Némák, mozdulatlanok, hajd hirtelen, görcsösen átölelik egymást. Ügy kapaszkodnak egyiaésba, mint a fuldoklók. A bezárt ajtón kopognak. Dóri és Dani, mintha nehéz álomból ocsúdnának, kibont altosnak as ölelésből, ni adtán néznek egymásra, majd az ajtera. Egyre eresebben, türelmetlenebbül kopognak. Dori: /lassan, mintegy álomban, begombolja a blúzát, kezdi feltűzni a haját/Bezártak bennünket.