Solt Andor: Vezérfonal a magyar színház- és drámatörténet anyagához (2. rész: a reformkor); Q 688
41 hangoztatásával, hanem részletekbe menő konkrét kifogásokkal és tanácsokkal. Nem sajnálta a fáradságot bizonyos lényeges elvekre újra meg újra felhívni a színház tagjainak figyelmét; mai szemmel nézve sokszor egészen primitiv hibákra mutatott rá szinte makacs aprőlékoosággal erre azonban szükség volt, mert a nevelőmunkát az elején kellett kezdeni. A szinjátszás alapvető feltételeként három dolgod követelt meg: a szöveg hibátlan tudását, a tiszta és szép magyar beszédet, végül $ szerep belső átélését. Főleg az első kettőre majd mindegyik bírálatában kitér, néha csak egy-egy odavetett megjegyzéssel, néha egészen részletesen fejtegetve a kérdést. Jellemző a nyelvzseni Vörö smartyra, hogy a hibátlan hangképzésre, a helyes hanghordozásra, a beszéd dallomosságára különös érzékenységgel reagál. Amilyen szigorúan megrőtta a szerop-nomtudást, éppen olyan kérlelhetetlenül üldözte az ^elhabart" beszédet, az érthetetlen suttogásokat,"sifiteléseket", "gyilkos, terméketlen, magyartalan széha apdálást." Magasabbrendü feladatul az alakitás külső és belső elemeinek összáhangját, a jellemábrázolás egységét jelölte meg. Ezért tartotta olyan fontosnak, hogy színészeink világosan lássák a drámai motívumok öszssefüggéaét és helyesen értelmezzék a szerző szándékait. Helyzet- és jellemnagyarázatokkal segítette őket szerepük megértésében; énnek köszönhetjük többek között - a remekbe késsült Hamlet «á.emzést. Aötelező olvasmány!!! / és az Egy pohár vi z szellemes értelmezését, /Aftánlott olvasmány/!1/ A legfőbb művészi elv, amelynek megvalósításáért szinikritikáiban sikraszállt, a természetesség volt. Nem véletlen, hogy Vörösmarty valamennyi szinész-kortársa közül "éppen Megyeri Károlyt becsülte a legtö^re, mint barátot is a szivébe zárta. Ismeretes, hogy ez£ a nagy komikus szabadult fel elsőnek a "siró-éneklő" német '
