Matkovics, Marijan: Álomvásár; Q 387

súlyos gyermekkor szemmellátható jeleivel. Kissé zárkózott, ideges, nyers/ A vonatom csak tizenegykor indul... /leveti köpenyét/ Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam maguktól... Kárász

: És hogy a nénit lássad! - Vele nem kell törődnöd: mi vele leszünk az utolsó pillanatáig. S igazán örvendek, hogy a vonatod olyan későn indul: lehet, hogy a.rádió tiz órakor jelent majd valamit - no de jobb, ha erről hallgatok. Te se szólj semmit erről, se Ninának, se Vládónak - addig én mindenképpen visszajövök! Majd akkor, természetesen, mint mondani szokták, hivatalosan elbucsuzunk egymástól, de azért mégis, már most a következőt mondhatom: elsősorban szegény Elfrida néni, ha tudna, s aztán mi valamennyien büszkék vagyunk ma rád... Az elindulás a nagyvilágba, az állásba, az első állásba - valóban jelentős perc az életben. Nekem ugyan semmiféle kapcsolatom nincs a joggal, a te hivatásoddal - mégis igazán meg vagyok illetődve! ...Végre is itt, köztünk nőttél fel, személy szerint én mindig a harmadik gyermekemnek tekintettelek.-Még sok mindent mondhatnék erről neked, de tudod, az ember az ilyen percekben mindig banális, pohárköszöntős szólamokba zuhan, nem találja az eseményhez illő, megfelelő szavakat - a banalitást pedig egy Írónak kerülnie kell! - De most mindegy! Te értesz engem! Tehát a viszontlátásra! Mi még találkozunk! /Kárász elmegy./ Krésó

: /a betegszoba felé indul, de az ajtóban megáll. Mintha a szobábol kiszűrődő hangokra figyelne, habozik, aztán visszatér j a szinpad közepére, cigarettára gyújt, majd iratait rendezgeti./ Antun

: /időközben erős lendületbe jöii, valami gonosz indulat gyorsítja meg a mozdulatait, eltolja a faltól a diványt s kezdi leszedni a képeket. Elfoglaltságában elmerülve, maga elé/ Azt mondja, hogy nem érnek sokat, hogy borzalmasak... Csak ostoba szokás...