Matkovics, Marijan: Álomvásár; Q 387

- 22 - t Krésó

: Mért nem szólt nekem, már rég átangédtem volna az ágyamat... Én a konyhában is alhattam volna, elvégre állandóan ott tanultam... Antun

: Ugyan mit használt volna?!... Csipiszt! Itt van a kamrád, itt kell megdögölnöd! S tudod-e milyenek a falak az én kamrámban? Főleg éjszaka, ha a holdfény csuszkái rajtuk? De hát ki törődik ezzel?! Ki törődik egy emberrel, akinek a nyomorult kis nyugdiján, meg ezeken a képeken kivül semmije sincsen? Krésó

: Azt hiszem, maga túloz, Antun bácsi!... Folyton csak a négy fal között él, sohase jár ki; odakünn pedig megváltozott ám az élet! Ma már nem az a társadalom van, amelyben valaha maga élt, Antun bácsi, hanem egészen uj; megváltozott minden. Antun

: /miközben egyik képet a másik után kiviszi az előszobába/ Te doktor vagy! Biró! Természetesen neked ezt jobban kell tudnod, mint nekem. Én nem járok ki sehová, ez is pontosan igy van. Azt azonban tudom, hogy mi van itt, ebben a házban! Azt is, hogy mi van három emelettel lejjebb egészen a pincéig s a pincétől a padlásig. S nemcsak azt, hogy mi van a mi házunkban, hanem azt is, hogy mi történik a szomszédságban. ...Ott fekszem a-kis kamrámban és mindent hallok. ...Azt az asszonyt is ismerem, aki odafönn rákban halódik, -a férje pedig állandóan uton van, hogy megkeresse a napi-r dijat; s valamennyi kis Frlics csemetét is hallom, ás... és... S azt is tudom, hogy itt mi van!... Miért eszem már három hete egyfolytában fölmelegített főzeléket? Nos? Miért? - Azért, mert az egész társaság szemét elvakították ezek a gyémántok... Vilma szemét is, Nináét is, Vládóét is... Ugyan hogy gondoljon akkor egy legalacsonyabb rendfokozatú postatisztviselő igazságosságra?! Mintha egy esztendő előtt Vilmának éppenséggel csak arra lett volna szüksége,