Matkovics, Marijan: Álomvásár; Q 387

- 4 - t Nina

: Pedig az esztéká orvos azt mondta, hogy a mai éjszaka még nem válságos. Antun

: /szundikálva/ Az esztéká orvos? Phül... Hát még az is orvos? Az esztékából?... /Hosszú szünet/ /Balról belép Iván Kárász és Mirkó Bérics; mindketten lábujjhegyen s a beszélgetés csak akkor kezdődik, mikor Kárász óvatosan már becsukta maga mögött az ajtót, miközben még egy pillantást vet a szomszéd szobába. Iván Kárász nagy, testes, középkorú, szép férfi, hangoskodó és dagályos, dus "költői" hajával egyike az élet ama hajótöröttjeinek, akik sohasem értik meg helyzetüket az időben és térben. Valójában szerencsefi, aki tényleg hisz magában és a szavaiban; álmodozó, aki élete végéig álmodja rózsaszinü álmait. Valamikor, harminc évvel ezelőtt "őszi lombok" c. kis versgyűjteményét észrevette a kritika, attól az időtől fogva azonban két-rhárom cikk melyeket a napi sajtó közölt s melyeket ő persze nem ismer el, semmit sem jelentetett meg. Kárász büszke erre, mert a nagy alkotások sokáig érlelődnek. Már évek óta Íróasztalának ebből a távlatából nézi a világot, befejezetlen kézirata fantasztikus ábrándjának világából. Ez a kézirat - s ebben Kárász egyetlen pillanatra sem kételkedik - ha majd egyszer napvilágot lát, az irodalom nagy dátumát fogja jelenteni. Testestől-lelkestő'l e dicsőségről szőtt álomban él, abban a tudatban, hogy közvetlenül e dicsőség küszöbén áll s csupán technikai kérdés, mikor fogja e dicsfény elárasztani. Feleségétől elkényeztetve - aki még inkább növeli benne ezt a hitet, betegesen szereti önmagát és önzőén rövidlátó mindennel szemben, ami körülötte történik. Kérkedése mégsem nélkülöz bizonyos bájt; fellengzős szinpadi szavai, niagarás