Nép és színház; Q 375

-56nészek, díszlettervezők, maszkmesterek, jelmezkészitők, zenészek és koreográfusok. 6k mind együtt egyesitik művészetüket a közös vállalkozáshoz, miközben önállóságukat természetesen nem adják fel. 71. A megmutatás általános gesztusát, mely mindig az adott megmutatott tárgyat kiséri, emelik ki a közönséghez intézett zenei szózatok, a dalokon át. Ezért a színészeknek nem szabad a dalba "átmenni", hanem világosan el kell választaniuk a szövegtói, amit a legjobban ismét csak sajátos teátrális eszközök, mint világitásváltás vagy feliratozás segítenek elő. A zenének a maga részéről teljességgel ellene kell szegülnie az egységesítésnek, melyet általában tulajdonítanak neki, s mely őt gondolattalan szolgálóvá alacsonyítja le. Ne "kisérjen"» hacsak kommentálva nem. Ne elégedjen meg azzal, hogy "kifejezi" magát, azaz egyszerűen átadja azt a hangulatot, amely az események során megszállta. így pl. Eisler példás módon gondoskodott a folyamatok összekapcsolásáról, mikor a "Galilei* farsangéji jelentében a céhek álarcos felvonulásához diadalmas és fenyegető zenét szerzett, amely rámutat, milyen lázadó irányt adott a köznép a tudós asztronómiai elméleteinek. Hasonlóképpen leplezi le a "Kaukázusi Kértakör"~ben az énekes hideg és megindulástól mentes éneklési módja, - mikor a.cselédlány gyermekmentését mondja el, amit a színpadon pantomim formájában látunk, - egy o~ lyan kor rémületeit, amelyben az anyai érzés öngyilkos gyengeséggé válhat. így a zene sokféleképpen és teljesen önállósíthatja magát, s a maga módján foglalhat állást a témákhoz; azonban szolgálhatja pusztán a szórakozás változatosságát is. 72. Ahogy a zenész is visszanyeri szabadságát, mert immár nem hangulatokat kell teremtenie, amelyek megkönnyítik a közönség számára, hogy gátlástalanul adja át magát a színpadi eseményeknek, - ugy kap a díszlettervező is nagy szabadságot, ha a színhely felépítésekor már nem egy szoba vagy egy táj illúzióját kell célul kitűznie. Itt célzások is elegendőek, ám több történelmileg vagy társadalmilag érdekes dolgot kell kimondaniuk, mint a tényleges környezetnek. A Moszkvai Zsidó Színházban egy középkori tabernákulumra emlékeztető építmény idegenítette el a "Lear király"-t; Neher a "Galilei"-t renaissance térképek, dokumentumok és műalkotások vetített képei elé állitotta; a Piscator-Szinházban Heartfield a "Haitang ébredésé"-ben forgatható,feliratos zászlókból hátteret használt a politikai helyzet változásainak jelzésére, melyekről a színpadon levő emberek olykor nem szereztek tudomást. 73A koreográfia is újra realista jellegű feladatokhoz jut. Az utóbbi idők tévedése az, hogy az "igazi emberek" ábrázolásánál semmi dolga. Ha a művészet az életet tükrözi, ugy ezt különleges tükrökkel teszi. A művészet nem válik antirealistává, ha az arányokat megváltoztatja; csak ha ugy változtatja meg őket, hogy a közönség, amely az áb-