Nép és színház; Q 375

-12Nápi színház Páriaban 1925-ban. - "

A Fogol

y" cimü Charles Méré-darabot adtuk elő ezen az estén és Gémier a színház igazgatója, valamint a szerző megegyeztek abban, hogy a bemutató előtt ingyen-előadást rendeznek a népnek, amelyet érkezési sorrendben bocsátottak be a nézőtérre, Az előbbjövők kapták a jobb helyeket, ugy, hogy semmiféle tolongás sem volt, és a nézőtéren, az a kellemes, kollégiális szellem lett úrrá, amely csak népi körökben található. Még a nőkkel szemben tanusitott udvariasság is nagyobb volt itt, mint a "fizető* bemutatókon. Vöröskezü munkásasszonyok ültek a páholyokban, sok gyerekkel, akiknek időnkint kifújták az orrát,szünetben mindenki vidáman vacsorázott a magával hozott kosárkából, szóval valóságos népünnepély lett ebből az előadásból. A darab is nagyon tetszett és a taps forró és spontán volt. A nép nem gondolkodik azon, hogy tetszésének vagy nemtetazésének"diszkrét" kifejezést adjon. A darabban Susanne Despres, egyik legnagyobb ffaneia színésznőnk anyát játszott, akinek két férje voltt az egyik francia, a másik német. Mindakettőtől fiai születnek, akik a háborúban szembekerülnek egymással. A kétségbeesett anya mindegyikért reszket, és olyan volt a színpadon, mint maga a legmélyebb érzelmeiben megsebesített Emberiség, amely nem tudja, miért kell ezt elszenvednie? A nézőtér hangosan sirt vele, mert még nem felejtette el a testvérgyilkos utolsó háborút. A két fivér azután súlyos sebesültként találkozik egymással a hadikórházban, és eleinte gyűlölettel vágják egymás szemébe vélt igazságaikat. Aztán a közös szenvedés részvétet kelt bennük egymás irántt az egyik vak, a másik béna. A vak dohányozni szeretne és bátyja, mankóin támolyogva tüzet ad neki. És amikor egymás kezét érintik, egyszerre csak összeölelkeznek. Most tudták meg, hogy mégiscsak testvérek, vér és szenvedés szerint egyaránt. A terem hangosan nyilvánította együttérzését, mert megértette, hogy miről szól a darab, noha a két ellenséges ország fedőnevet virselt a színműben. A szülők háborúellenes érzelmeit csak fokozták a magukkal hozott gyerekek. Hiszen ebben a közönségben majd mindenkit érintettek a háború borzalmai. Szinte érezhető volt a teremben az elhatározás, hogy szülők és gyermekek ezentúl együtt fogják megakadályozni a jövendőbeli háborúk mészárlásait. És amikor a függöny lehullott, a közönség mint egy ember, elkezdte énekelni az Internacionálé

!, - és ugy mentek ki a színházból, mint akik miséről mennek kiünnepélyes lassúsággal és igazán megtisztulva. /Gémier: Le Théatre, entretiens réunis par Paul Gsell, Grasset 1925, Paris./