Branner, H. C: Testvérek; Fordította: Bárd Oszkárné; Q 354

- 2o felemelt fejadagokat.- Néhány fickó kártyázott és berúgott, vagy a nőiről beszélt, mások imádkoztak és altatókat szedtek - de aludni mégsem tudtak, mindegy volt, mit csinál az ember. Ha eltalálnak minket, még a pokolban sem reménykedhettünk ... Agnes nővér: Akkor nagyon félhetett egész idő alatt? Michael: Soha. Soha többé nem félek semmitől. Akkoriban bizonyos fokig büszke voltam rá, most már bölcsebb vagyok. Mert a halálfélelem teszi az embert emberré. Ha ezt elvesztettük, minden elveszett. Ágnes nővér: Ez nem igaz. Michael: Hát, az életben nem lehet hinni. Senki még soha nem látott életet. Ágnes nővér: Ezt nem hiszi igazán. Michael: Csakis ezt hiszem. Hinnem kell. /Behunyja a szemét, hirtelen besötétedik./ Az éjszaka közepén történt. Semmit sem láttunk és fogalmunk sem volt, hol vagyunk - felismerhetetlen volt minden. Az egyik percben volt valami az ember lába alatt és a másik percben nem volt és valami, ami átrepült a levegőn, fejbevágott, és egyszerre csak a vizben voltam, valaminek a végébe kapaszkodva és megpróbáltam rámászni. Világos volt - világosabb mint nappal, mert az egész hajó égett, mint a tapló. /Ragyogó fény világitja meg az arcát. Jön és elenyészik, amint beszél./ Tulsokan voltak a mentőcsónakokhoz, nem birtak el nagyon sok embert. Ha valaki megfogódzott a csónak oldalában, acLdig lökdöstük a kezét, amig elengedte. Erre emlékszem legtisztábban amint a kezek elengedték. Nem, a szemekre, a szemükfehérjére, amint elmerültek - vagy csillagok voltak, vagy halak? Halrajok, amelyek lent a mélyben csillogtak - vagy fent a magasban. Nem tudom. Nem látom pontosan, micsodák. Azt sem tudom, meddig tartott. Egy hétig, azt mondták ké_ sőbb, de ez nem mond nekem semmit. Nincs többé idő, sem nappal, sem éjszaka ... Először sokan voltunk, azután csak hárman, és azután ketten - és azután - nem tudom, hogyan valami más történt, egy loccsanás vagy egy kiáltás és ez volt az utolsó. Vége - egyedül vagy és megszűnt az idő. Háton fekve, kiterjesztett karokkal - valamibe kapaszkodva mint egy kereszten. így fekve és egy sárga szemre bámulva a fekete szakadékban - kék és vörös és fekete - Ó Istenem! a nyelved tulnagy a szájadhoz képest, és a kereszt felkel, úgyhogy lábak nélkül vándorolsz. Nincs lábad, nincs karod,