Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

Ű, mennyi vigaszt adsz, ha elcsigázott A létnek terhe, kínja s mindaz átok, Mely bölcsőtől sírunkig elkísér! Lelkünk itt újra hisz, szívünk remél. Minden, mit költő érzett és dalolt, Magasztosát és fájón-édeset: Vegyest fakaszt majd könnyet és mosolyt Ha megindítjuk véle szívetek! ... Ifjú és lány reménye, édes álma, Lágy epedés, a dalnak röpke szárnya, Mely égfelé visz s mindent fölemel . . . És szív a szívre, ajk az ajkra lel. Majd zord lemondás bősz kétségbeesése, Szomjúság könnyre, vágy a küzködésre, Midőn a szív hajszolja még a kínt, Az öngyötrődés sok dőre álma mind ... Szerelem üdve, édes kárhozatja Ú, hány alakban, mennyi változatba' Bezúgja majd e kedves csarnokot! A vér hevül, a szem majd fölragyog, És -- mért tagadjam -- hisz ez szívünk vágya: A taps is fölhangzik tán nyomába. Csak bíztatás lesz, amíg küzdve küzdünk, A célt, mit bátran oly magasra tűztünk: Elérjük bizton -- ám csak véletek! Művész és néző fogjon itt kezet Ez ötödik színházban, hol macjyar szó És magyar nóta cseng ... Mi egybehangzó, Mi lelkes, mi magasztos verseny ez! Szívünk felujjong, örömtől repes ... Ó, Kisfaludy háza -- áldva légy! Becsüljön meg a késő nemzedék. És minden ige, minden játszi dallam Csak hálaszó ez édes diadalban!