Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

gencia azon egyszerű okból jött ritkábban, mert a színkör jelenleg igen primitív karban áll. Színpadja ugyan elég csinos, néző-• tere a legeslegszegényebb igényeknek sem felel meg. Páholya nincs, széksorai párnázatlanok. A fővárosi intelligens osztálynak nincs kedve így beleülni az arénába. Pedig van a színkörnek a belső kerületekből és a Margitszigetről is látogatója, kivált vasárnap. Kellő szubvencióval a vállalkozó igazgató segíthetne mind e bajon. Ha az igazgatónak megadnák azt a szubvenciót, amit kollégája, Feld is méltán kap, kicsinosíthatná, vonzóbbá tehetné arénáját, vásárolhatna új darabokat, szóval szélesebb körben érdeklődést kelthetne. Egy fővárosi színház eredeti repertoár nélkül csak olyan, mint az antikvárius könyvkereskedő, aki használt könyveket ad el. Kénytelen a népszínház régi darabjait adni, amikre a fővárosi közönség régen ráunt. Ezekkel nem lehet közönséget teremteni. Azután nem oly közömbös a közlekedés a III. és a többi fővárosi kerület között. Mert ha van ember Ó-Budán, aki színházat soha nem látott, még több ember van a fővárosban, ki Ó-Budát soha sem látta. Már most ezen eredményeket mérlegelve, milyen álláspontot foglaljon el a főváros az ó-budai színüggyel szemben? Ha Ó-Buda teljesen magyar volna, úgy a financiális számok lehetnének tán mérvadók. így azonban a statisztika másik száma a fontos. Három hó alatt 21 753 ember látogatta az idén a színkört. Ennyi ember vonatott el a korcsmázástól, ennyi ember hallhatott magyar szót. Nem a forintok, hanem az emberfejek ötlenek e mérlegnél a magyar ember szemébe.