Alpár Ágnes szerk.: A Városligeti Színkör, 1889-1934. 1991 (Színháztörténeti füzetek 79, Budapest, 1991.)

A SZÍNKÖR

dések, melyek leginkább izgatják, s ezeket azután az ó sajátságosan gúnyos fintorával viszi a színpadra. Az a régi, szinte családias kapcsolat, mely egykor a Feld-színház színpada és nézőtere között volt, ma már természetesen nincs meg. ... És mégis ... a nézőtéren a legsajátságosabb premier publikum: kigombolt kabátú, színes ingmellű, puhagallérú, nadrágszíjas nyárspolgárok, stanicliból süteményt csipegető, pongyolaszerű ruhába öltözött feleségek, fehérszalagos kislányok - s mellettük a pesti társaság krémje. ..." (Színházi Élet, 1922. 3D. sz. 8-11. p. Kálmán Jenő.) 1924-ben a Ma Este kritikusa gúnyolja a ligeti színházat, de kijelenti, hogy Feld Mátyás igazi vaudeville-szerző, a Nincs már zsidó Pesten! arról szól, hogy a zsidók végleg megsértődtek és kivándoroltak Pestről, csak Schlesinger Móric van még itt, de már ő is indul. Ezután öt képen át mulathatunk ennek az utolsó Schlesingernek a kalandjain. A közönség jól mulat, sőt azt tapasztalja, hogy az emberek szívesen nevetnek a saját bajukon. "Feld Matyi tavaly megjósolta, hogy Minde

nk

i kész ! lesz, és úgy lőn. Vajon ez a darab is előreveti a jövő árnyékát? Elismerve Feld Matyi mindennemű tehetségét, ebben mégis kételkedünk." (Ma Este, 1924. júl. 10.)