Alpár Ágnes szerk.: A Városligeti Színkör, 1889-1934. 1991 (Színháztörténeti füzetek 79, Budapest, 1991.)
A SZÍNKÖR
A bemutató után megjelent egyik kritikából: "A főváros nagymérvű magyarosodását mutatják a színházak. Még nem oly régen csak egy magyar színháza volt a magyar fővárosnak, s a budai népszínház nagy küzdelmek közt tudott csak tengődni. Volt azonban elég német színház. A budai Várszínházban német színészek játszottak; az erzsébet-téri nagy színház városi színház volt és német; a városligeti fasor elején ott állt egy nagy aréna német előadásokra, valamint a budai oldalon a Krisztinavárosban. A Hermina téren is volt egy kisebb német színház, melyben később Miklósi színtársulata is tartott magyar előadásokat. Most Budapesten csak egy német színház van, magyar előadásokat pedig 3 nagy színházban tartanak: a várbeli színházban, a Krisztinavárosi színkörben is magyar szó hangzik, s a héten bevonult a magyar színészet a városligeti német színkörbe, melyet a közönség már nem látogatott. A színház tulajdonos-igazgatója, Feld Zsigmond megértette az idők jelét és szövetkezve Németh Józseffel, a népszínház derék komikusával, jóravaló magyar társulatot szervezett, nagyobbrészt a népszínház és a szegedi színház tagjaiból és csinosan épült, kényelmes színházában e hó 16-án este meg is szólaltatta a magyar múzsát. Nagy közönség gyűlt egybe. A Rákóczi indulóval kezdődött az este, aztán Szirmai Imre, a népszínház tagja szavalta el Jókai alkalmi prológját, amely arról szól, hogy a társulat nem lép kothurnussal a színkörbe, hanem a derült múzsa költözik vele oda, hogy ismét magyar legyen Mátyás király kertjében minden, amint volt egykoron. A Prológ utolsó szavainál föltárult a színpad egész háttere^ s egy allegorikus csoport a magyar színészet térfoglalását mutatta tetszetős képekben a víg múzsával,népies alakokkal. Mindenki tapsolt, éljenzett, és mindenkinek tekintete az allegorikus képlet és egy földszinti páholy között tétovázott: a páholyban ült ugyanis Jókai Mór családjával együtt. A koszorús költő végre engedett az általános óhajtásnak, s a közönség szűnni nem akaró tapsaira a színpadon is megjelent, hogy elvegye a lelkes közönség elismerésének e csekély adóját, hogy itt is az elsők közt legyen, kik a színművészetnek ez újonnan hódított területén kitűzik a diadalmi zászlót.
