Alpár Ágnes: Harminc év vendégjátékai, 1945-1975 (Színháztörténeti füzetek 62., Budapest, 1977)

A vendégjáték a színházak tevékenységének egyik régen ismert formája. Lényegében azt jelenti, hogy egy művész vagy egy szinházi együttes nem salját otthonában, hanem más szinházban, illetve idegen országban tart néhány előadást, vagy megfordítva, saját szinházában fogad külföldi művészeket, illetve idegen szinházi együtteseket. Ezek a vendégjátékok a szinházak nemzetközi kapcsolatait tükrözik és a színházművészet internacionalizmusát is hirdetik, már amennyiben ez a nyelvi korlátok között lehetséges; éppen ezért a vendégjátékok többségét a zenés műfajok /opera, balett, operett stb/ teszik ki. Magyarországon az egyéni vendégjátékok közel kétszáz éve, a társulati vendégjátékok a kiegyezés óta ismertek. Ezek folyamatossága a második világháború alatt természetesen megszűnt. Csak a felszabadulás után éledt újra, mégpedig igen gyorsan, úgyhogy kezdeti megnyilatkozásait az ország romjain sarjadó élet első jelei között tartjuk nyilván. Budán még javában folytak a harcok, de a felszabadult Pesten 1945» február 2-án, a főváros egyetlen épen maradt szinházhelyiségében, a Magyar Színház fűtetlen, hideg termében a Vörös Hadsereg Tábori Színháza műsort adott. A szinház vezetője Oleg Vasziljev kapitány, a moszkvai Operettszinház rendezője, karmestere pedig Alekszandr Bilajov volt. Nem sokkal később, február 21-én a Szovjet Hadsereg Központi Színháza, április 9-én a Frontszinház szinészegyüttese lépett fel, Kazimir Malahov vezetésével;