Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Tadeusz Burzyiiski: Special Project

az emberek, akik néhány órával azelőtt látták egymást életükben először, közelebb kerüljenek egymáshoz. Már megismertük egymás keresztnevét. Ryszard javasolta, hogy a megszólítás legegyszerűbb formáját használjuk, a keresztnevünkön szólítsuk egymást. A munka idejére megszabadultam az aggodalmaskodástói, az olyan nyugtalanító, s egyben izgalmas kérdések, mint a "hogyan is lesz ez?", "megállom-e a helyem?", "nem rontok-e majd el valamit?", háttérbe szorultak. Az efféle reflexiók tárgya mintha szándékosan késett volna. Befejeztük a munkát, leszállt az est. Ryszard még elmondott néhány alapvető információt. Néhány tevékenységhez szükség lesz majd a terep topográfiai ismeretére, mondta, úgyhogy megmutatja, hogy lehet eljutni a hidhoz és a mezőre; megmutatja az oldalajtót is, amit majd magányos éjszakai vándorútunk után meg kell találnunk. Ez már előrevetít valamit, de félelem és lázas izgalom nélkül fogadjuk. Hiszen itt mindenki olyan nyugodt, bár mindenkit megfertőzött valamiféle türelmetlenség, talán az örömvárás türelmetlensége. Valami ilyesmit éreztem a többieken, bár akkor még nem tudtam megnevezni ezt ez érzést. És ez még mindig csak a kaland kezdete volt. Nagy tüzet gyújtottunk a sátor előtt, s lepihentünk mellette, olyan volt a hangulat, mint egy táborban, egy jól sikerült táborozáson, ahol a tüz élő és barátságos, ahol a közönséges kenyér viszszanyerheti a kenyér-izt. Ide-oda mászkáltunk a tüz és a "Búvóhely" előtere között, ahol is felfedeztünk néhány egyszerű ütőhangszert, furulyát és gitárt. Elkezdtünk rajtuk játszani. Néha rendeződött a hang-káosz, örültünk a zenének, annak, hogy megszületett egy dallam, ami aztán kibomlott majd elhalt... Késő este, lehetett már tizenegy óra is, vagy talán éjfél, /az órákat a hátizsákokban hagytuk/ jött egy olyan pillanat, mikor valamennyien a tüz mellett ültünk. Valószínűleg a kellemetlen hideg miatt gyűltünk Így össze. Szorosan egymás mellett ültünk. Néhányan friss teát főztek, körbeadták a többieknek. A beszélgetések lassan abbamaradtak, egyre nagyobb csend lett, és ezt a csendet már senki nem akarta megtörni. Hallgattunk, mert beszélt a tüz, az erdő, a közelben csordogáló pstak. Emlékszem ilyen pillanatokra fiatal koromból, mikor a barátaimmal kószáltunk, és a szabad ég alatt éjszakáztunk. Irena és Antoni fáklyát gyújtottak, és megfogták a mellettük ülők kezét. Hosszú láncban elindultunk mögöttük, a mező felé. Egyre gyorsabban és gyorsabban mentünk, futni kezdtünk, kirohantunk a mezőre, a lánc elszakadt, szétszóródtunk. A fáklyák eltűntek va47