Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Wodzimierz Staniewski: A színház új, természetes közege

gában hordoz. Mert "thea" annyit jelent: "látás", - azt jelenti tehát: megfigyelés, - azt jelenti - ahogy Mickiewicz irja - "egy hang ütött meg engem, a testemet, hirtelen", - tudást, erőt és tisztaságot kell jelentenie. Van Lengyelországban egy teljes egészében még fel nem tárt kulturális terület, egy hatalmas terep, ami napról napra pusztul. A nyers, természetes népi kultúrára gondolok. A pusztulás innen-onnan normális folyamat, az, élet része, organikusan hozzá tartozik. A civilizáció és a jólét szellemében igy pusztult ki egykor Európában és az Egyesült Államokban a gyökerek kultúrája. Cserébe kaptuk Disneyland-et. Lengyelországban lassan kihalnak a hagyományok. Meg merném kockáztatni azt az állítást is, hogy ez a folyamat hatalmába kerítette az egész szlávságot. Hisz egyenlően osztozunk sorsunkon, s ugyanolyan történelmi változások részesei vagyunk. Nagy összegeket költenek Lengyelországban a folklórra. A kultúra e része nagy megbecsülésnek örvend. Hatalmas mozgalom indult meg a folklór megmentésére. Instruktorok egész serege tanitja a falvakban az embereket saját hagyományaikra. És a folklór olyan lesz, amilyennek azt a város akarja látni. Egyszer, mikor az Uj Szinház Konferenciáján, Helsinkiben, 1979. januárjában a Lengyelország keleti részén fekvő falvakban végzett munkánkról beszéltem, valaki megkérdezte, hogy ez a munka azokat az embereket szolgálja-e, akikhez fordulunk, és mi köze ennek az Uj Szinházhoz. Hogy hasznára van azoknak az embereknek, akik még soha nem találkoztak élő színházi jelenségekkel - nyilvánvaló. És hogy miként szolgálja a színházat? Ugy gondolom, művészetet tanit a színháznak, a kezdetektől, s nem akadémikusén, - megtanitja, hogyan kell fénybe nézni, - megtanitja a gesztus igazságát, «• megtanít muzsikálni, - megtanitja a tettek igazságát, - megtanitja, hogy az, ami látszólag természetellenes, az éppenhogy természetes, hogy arai látszólag szokatlan és amorális, az igaz és mély. Melyik szinházi alkotó nem álmodik arról, hogy saját közege legyen? Melyik szinész, rendező, díszlettervező nem szeretné kialakítani saját világát /saját terét, saját közönségét/? A baj az, hogy piaci alkuba kell boosájtkozni a közönséggel is, a térrel is. Cseré130