Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Jegyzetek Stefan Morawski "Cim nélküli tűnődések" c. Írásá-hoz

szek kiszabadulása. A zaj a hangszórókban dadogássá változik, amiből hamarosan John Cage szövege áll Ö3sze. A szöveghez később a dallamosságtól messze járó zenei effektusok társulnak. A szétfutó reflektorfény megnyugszik és lassan kialszik. d./ 15-30 perc - lassan leereszkedik egy hatalmas, függőleges miianyagcsövekből álló, plasztikai forma. A hang folytatja Cage szövegét. A reflektorfény a "függöny"-re esik, s vele együtt függőleges helyzetet vesz fel; a végpont: a "függöny" statikus pozícióba kerül, a hangok és zajok elcsendesednek, a reflektorok kialszanak. /részletek Wojciech Miller nyilatkozatásból/ Nehéz azt mondanunk, hogy gondolkodásunk közel áll a színházhoz. Ha rólunk beszélnek, gyakran használják a "parateátrális tevékenység" meghatározást, úgy vélem azonban, hogy ez nem megalapozott* Ha a szinház kortárs alkotóinak koncepcióit vesszük, mindegy, minek nevezzük ezt a színházat: nyitottnak, avantgardnak, deformáltnak, fogalmi apparátust kell használnunk, s ez nem különösebben alkalmas arra, hogy megvilágítsa azt, amit csoportunk tevékenységében fontosnak tartok. Egyébként, ha a szinház egyenlő az irodalommal, a drámával - akkor semmiképpen sincsenek közös pontjaink. /.../ Szobrászok vagyunk, a problémák, amikkel szembekerülünk, innen származnak. Az érdekelt minket, hogy áttörjük a szobrászat hagyományos, konzervetiv gondolkodásban gyökerező korlátait. E gondolkodás szerint a szobor statikus, szemlére kiállított tárgy, melyből teljesen hiányoznak az olyan elemek, mint a mozgás, a fény, a nagy kiterjedés. /.../ Az ilyen bemutatókon csak a tevékenység belső logikáját kereshetjük, sőt, a szinész sem játszik szerepet, egyszerűen beépül akcióinkba, mint plasztikus jel, hogy mozgásával gazdagítsa a történéseket. A zene sem tölt be dramaturgiai funkciót. A film, vagy a hatalmas nagyitásban kivetített képek mint vizuális közlemények, s nem mint illusztrációk hatnak. Tudatában vagyunk annak, hogy a nézők megpróbálnak történetet kreálni ahhoz, amit látnak. Ez egy olyan megterhelés, aminek az emberek többsége bedől, ami arra készteti az embert, hogy minden "előadásban" anekdotákat, poénokat keressen, hogy naivan racionalizálja magának az alkotók szándékát. 107