Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések

az ismeretlen tényezőkkel, a kockázattal folytatunk, amely mindanynyiszor megjelenik, mikor a hamis jelenre nem-et mondunk azon igazságok nevében, amelyek már alig körvonalazódnak, s még fájdalmas vagy egyenesen ijesztő meglepetéseket tartogatnak számunkra. Én is - a parateátrum alkotóihoz hasonlóan - belső kényszert érzek arra, hogy reflektáljak a parateátrális, tevékenységek kétértelműségére, arra, hogy állandóan gyötrődve ellenőrizzem, mennyire képes meghatni a művészet /amit a lavinaként guruló történelem fő útjairól letaszítottak/, és milyen előjogai vannak az anti-müvészetnek, mikor belép az élettapasztalatok közé, mikor lényegét a választás alkotja: mivé kell válnunk, mi ellen és miért kell harcolnunk. Hasonlóképpen a parateátrum alkotóihoz, én is bizalmatlan vagyok a technológia és a természettudományok kiállított bálványaival szemben, és ellenzem a száraz metafizikát is, /ahogy azt Heidegger értette/, ami mesterséges és spekulativ konstrukciókat ad ahelyett, hogy lehetővé tenné a közvetlen bepillantást önmagunkba, s feltárjuk az állandóan fenyegetett emberi létezés lényegét. Végül pedig nem kívánom, mint ahogy a parateátrum alkotói sem kivánják, elismerni, hogy az ember szükségszerűen eltávolodott a többiektől, hogy agresszív készenlétben él, hogy a jóindulat tettetett grimaszának álarcát hordja, s azt sem, hogy a közösség csupán hiú ábránd a természet és a társadalmi élet kegyetlenségeivel szemben. Vagyis a kutató távolságtartása ellenére - szóltam erről dolgozatom első részében - méltányolom azokat az értékeket, melyeknek megvalósításáért küzd a parateátrum, ugyanakkor ügyelek arra is, hogy ne épitsem fel belőlük Árkádia mitoszát, hogy ne dicsoitsem az ártatlanságot, mint az ember számára leginkább megfelelő állapotot. A para-müvész és a filozofáló teoretikus tehát nem annyira egymás felé, mint inkább egymás mellett haladnak, lépésről lépésre, ugyanúgy a reménytelenségbe és a kétségbeesésbe beletörődni nem tudó, széthulló tudat, és a széthulló civilizáció súlyával megterhelve. Mire jó a parateátrum? Arra, hogy ne nyugodjon meg lelkiismeretünk, hogy fokozódjon a nyugtalanság, hogy egy ettől e nekünk megadatott, szomorú világtól különböző, másik világ peremére vezessen bennünket. Hem kell, hogy teljesen felszabadítson, minthogy a teljes felszabadulás elérhetetlen, s arra sincs szükség, hogy azt az illúziót adja: a szűk elitcsoportban leélt élet a jobb. Kemény vándorút kell, hogy legyen - kitérőkkel, néha visszafordulásokkal - a művészettől az élet felé, e napjaink halálos beteg valóságát meggyógyitó etosz felé, esetleg példát mutathat arra, hogyan érethetjük magunkat va-