Kiss Eszter: Világkép és drámai forma összefüggése Ibsen és Strindberg műveiben (Színházelméleti füzetek 14., Budapest)
Három Strindberg-dráma elemzése - Juliekisasszony
hogy a drámaiság önmagában a státuszból sem fakadhat, hiszen - ahogy Ibsennél is láttuk - csak a mögöttük rejtőző valóságos emberi viszonyok alkothatják egy dráma világát, a státuszok viszonya ellenben tárgyi viszony, s csupán minősítheti az emberi viszonyokat. Annak ellnére, hogy itt nem beszélhetünk drámai jellemekről, a müvet olvasván fölmerül annak gyanúja, hogy ismét - ahogyan Ibsen bizonyos pályaszakaszában is láthattuk - a jellem /személyiség/ és a státusz szembenállásának problémájával találkozunk. /Ezt a kérdésföltevést már eleve indokolja, hogy Julie épp egy inasnak adja oda magát; nem lényegtelen az álom-motivum sem, s e gondolat felé terel./ Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a tragédia a státusz és a jellem viszonyár a épül, ill. abból fakad. A szituáció pedig a következő: a két főalak /Julie és Jean/ státusza ellentétes személyiségükkel, és egymással is ennek az ellentétnek a meghatározottságában lépnek viszonyba. Csakhogy: egy bizonyos határozott tartalommal rendelkező státusz csak egy másik, meghatározott tartalommal lehet ellentétes. De a dráma jellemei - mint láttuk - éppen e meghatározott és - ezért - meghatározó tartalomnak vannak hiján. Ezért ezt a feltételezést egyelőre el kell vetnünk, s más nyomon kell elindulnunk. Eddigi megállapításaimat összegezve mostmár nyilvánvaló, hogy az ok-komplexum, amivel Strindberg igazolja, motiválja az akciókat, nem az igazi ok, hanem csak a szükségszerű beteljesülés közvetlen elindítója. Ha ezek a motívumok most nem idézik elő a tragédiát, az máskor tör felszinre. Ami az epikusán hangsúlyozott motivációkon /monologikuselbeszélő részek Julie neveléséről, családtörténetéről, Jean visszaemlékezései gyerekkorukra, a szent Iváné j hangulata stb./, véletleneken túl valójában megjelenik a drámában, s ami a lényeges, az tehát a szereplők /Julie és Jean/ közti viszony, elszakitva attól, hogy mi idézi ezt közvetlenül elő. S ha nem a közvetlen motívumok a döntők, akkor ebből az következik, hogy amit eddig jellemnek neveztünk, s amelyet e motivumok irányitanak, szintén nem alapvető. Tehát a dráma szereplőinek valamilyen mélyebb,az ingadozó képlékeny jellemek mögötti tartalmát kell megkeresnünk, mégpedig azt, hogy egymáshoz való 56
