Kiss Eszter: Világkép és drámai forma összefüggése Ibsen és Strindberg műveiben (Színházelméleti füzetek 14., Budapest)

Összefoglalás

tetteiben megnyilvánuló embert, sem a világ birtokbavételét és alakítását az egyén tettei által. /Ahol erre mégis kísérletet látunk - például Brechtnél -, ott a drámai ábrázolás az epika felé tolódik el./ Az egyének viszonyai nem tükrözik már a valóságos társadalmi viszonyokat, az ember csak a számára bizonytalanná váló világ kiszolgáltatottjaként jelenik meg. Ezt a bizonytalanságot vezeti vissza Strindberg - metafizikai sikon - irracionális és megismerhetetlen erők működésére, Ibsen pedig a társadalom működési struktúráját szimbolizáló, elembertelenitő Intézményre és Dogmára. Mindkettőjük munkássága az elidegenedés béklyójában vergődő ember világának megfogalmazása és diagnosztizálási kísérlete, s mindkét életmű az emberi önmegvalósítás lehetőségeinek beszűküléséről, s az öntörvényű emberi lét veszélyeztetettségéről szól. Ennek megfogalmazása azonban egyben a dráipai formával és -formáért való állandó küzdelemmel járt együtt. A drámai ábrázolás természetes eszköze és közege a dráma témájává, problematikájává vált. Röviden összefoglalva a folyamatot: az emberi viszonyrendszerben realizálódó cselekvés, mely a drámának addig közege-formája volt /dialógus/ - mely egyedül képes drámai tartalmakat hordozni -, most mint forma, elégtelenné válik; s mint az emberi kapcsolatok és cselekvés problematikussá válása - a dráma témája lesz. Minden olyan történelmi helyzet, mely az emberi autonómiát veszélyezteti, a dráma létét is veszélyezteti, mivel a dráma az emberi szabadság és autonómia kinyilvánításának, a világba való emberi /és személyes/ beavatkozás jogának és lehetőségének a müneme. Ezért - ahogy ezt Ibsen és Strindberg példája bizonyltja - a drámáért, a drámai kifejezés megújhodásáért vívott küzdelem az ember-léptékű létért folytatott küzdelemmé lép elő. 106