Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai (Színházelméleti füzetek 13., Budapest, 1985)

A tanulmányról folytatott vita jegyzőkönyve

lőtt meg kell állapítani, hogy a szöveg a legteljesebb mértékben háttérbe szorult. Hogy mit értünk azon, hogy háttérbe szorult? Vagy teljesen elmaradt és egy értelmetlen felhangzó zörej vált belőle, vagy pedig megformált dialógokat, megformált mondatokat hallani, de ezekben a hagyományos logikai menetet felismerni nem lehet. Hogy ezenkívül még hányféle formája lehet, ezt most én nem tudnám felsorolni, de lényeg az, hogy a szöveg értelme háttérbe szorult, sőt esetenként ki is küszöbölődött. Lehetne azon vitatkozni, hogy ml az oka, hogy az 1980-as években irodalmi szöveg, a drámaszöveg egy szolgálólány szerepét vette föl, de én most csak a ma születő, kortárs-szinházról beszélek, a mai, a modern színházról. Tudunk arról, hogy mit csinálnak a klasszikusokkal, Shakespeare-rel, de végül mindenfajta önkényea beavatkozás ellenére, a kiindulási alap a szöveg marad. De amikor ez a szöveg teljes egészében szerepét veszti, akkor nagyon nehezen tudom elképzelni azt, hogy erről a világszerüségről, erről a totális ábrázolásról tényleg ekkora hangsúllyal és oly nagy jelentőséget tulajdonítva lehet beszólni. - Megmondom miért kérdezem. Az új szinházi tendenciák, a postavantgarde, vagy transavant garde gyakorlatában bizonyos csoportok jelentkezéséről van szó, és érdekes ezeknek a csoportoknak az elnevezése is. Hogy a csoportokat úgy hivják, hogy vizuális színházat művelő csoportok, fragment izmust, tehát a jelenségek szintjón maradó, felületességet is vállaló színházművészet, a partikularitás színháza, az apró részleteknek a felmutatása, alkimista színház, amely részben arra is mutat, hogy a szinházmüvészet elegyes elemből öszszeálló műalkotás, szóval a lényeg az, hogy amikor ezeket az elnevezéseket is figyeli az ember, akkor egy dologra fölfigyel, arra, hogy itt a rész került előtérbe szemben az egésszel, hogy egyedi megnyilvánulásokkal állunk szemben, és nem általánosabb érvényű törvényszerűségekkel. Minden műalkotásnak jellemzője a totalitás, ennek a "totalitásnak" egy időben, korban a társadalmi valóságra vonatkoztatható érvényessége teljes mértékben hiányzik. Tehát ezt szeretném