Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai (Színházelméleti füzetek 13., Budapest, 1985)
Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai
hatnak a szinjátékmüben itt létező alakká. Az epikai formában létező műalkotás a következőkért nem felel meg a színjátéknak: az elbeszélő olyannyira szerves része az elbeszélt világnak, hogy az az ő elbeszélésében és elbeszéléseként létezik: az elbeszélő viszont nem tartozik és nem tartozhat a felidézett alakok sorába, és igy nem is lehet szerves része a felidézett alakok között létesült helyzetnek sem* Ezért az elbeszélő szövegrészei nem dialógusok; ezzé formálni csak akkor lehet, ha megszüntetjük az elbeszélőnek az elbeszélő-funkcióját, vagyis ha a felidézett alakok egyikévé változtatjuk. Vagyis, ha az elbeszélésben létező világot dialógusokban létező világgá alakítjuk. Tudvalévő, hogy a szinjátékban nemcsak irott dráma nevel válhatnak a felidézett alakokká, és nemcsak irott dráma alakjai között kialakult helyzetek konstituálhatják a szinjátékmü alakjai közötti helyzetet. Konstituálhatja mindezeket bármely szöveg, de kizárólag akkor, ha dialógusformában megjelenővé változtatják. Ugyanis csak az ilyen formában megjelenő nyelv válik alkalmassá arra, hogy elmondóit - a neveket - a színészi testekkel létesített, felidézett alakká változtathassák, és hogy a szöveg élő beszéddé változhasson. A színjáték ezért, mint köztudott, nincs hozzákötve az irott drámához. Az pedig, hogy az esetek túlnyomó többségében mégis irott drámát választanak, nem ontológiai szükségszerűség, hanem csak művészi és főként szociológiai okok következménye. A művészi ok - többek között! -, hogy a szinjáték művészi értékének növelésére a legnagyobb biztosíték, ha az az Írásmű is művészi munka, amely a színjátéknak legjobban megfelel, vagyis ha az dráma. A szöveg művészi értéke ugyanakkor - s ez az egyik szociológiai ok -, növeli a szinjáték hatását, hatásosságát.
