Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai (Színházelméleti füzetek 13., Budapest, 1985)
Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai
zációját. Ez pedig csak itt, a színjátékban megvalósuló homogenizáció, s ezért - noha a jalentések szintjén megvalósuló homogenizációnak a valóságban megvan a csiraformája nem tükröz és nem idéz fel semmit a valóságból; a valóságnak nincs és nem is lehet olyan része-részlete, amely akár csak a jelentések szintjén teljesen homogenizált lenne. Csak röviden utalunk rá - közismert ez -, hogy a színjátékot szokták összehasonlítani a primer valóság bizonyos helyzeteivel; pl. bírósági tárgyalásokkal, vallásos fesztiválok ceremóniáival, politikai demonstrációkkal és gyűlésekkel stb. És nem véletlen, hogy éppen ezekkel, hiszen ezek és a hasonló helyzetek olyanok a primer valóságban is, amelyek a jelentések szintjén - a többi élethelyzethez viszonyítva - határozottabban homogenizáltak. Noha nyilvánvaló, hogy nem teljesen; nem oly maradéktalanul, mint egy színjátékban minden elem a jelentések sikján. X 2 Ahhoz, hogy egyértelművé tehessük magát a szinjáték-müalkotást, szólni kell egészen vázlatosan az irodalmi műalkotásról, a drámáról. A drámának mint irodalmi műnek az egynemű közeg-anyaga a nyelv, amelynek ebben a münemben három formációja van: a név, dialógus és instrukció. A színjátékban a név helyébe test kerül; pontosabban a "nevet" eleven ember formálja meg. A drámában leirt dialógus a színjátékban beszéddé válik, az instrukció pedig megvalósít ható fizikai vagy pszichikai mozgássá, megnyilvánulássá. A drámában a nevek között kizárólag a leirt szövegekben rejlő tényezők teremtenek kapcsolatot, persze összes lehetőségeikkel, tehát konnotációjukkal együtt. A név minémüségére, jellemmére, magatartására stb. csak az általa elmondott dialógusokból, s az ezekben rejlő, másokhoz való viszonyából lehet következtetni, illetve a dialógusokban megjelenő világhoz, világszerüséghez való viszonyából, illetve a többi alaknak a hozzá való viszonyaiból, melyeket ugyancsak a dialógusok rögzitenek.
