Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai (Színházelméleti füzetek 13., Budapest, 1985)

Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai

mást jelölnek, mint amik ok maguk. A műalkotásban tehát ugyanaz létesiti a másodlagos világot, mint ami a világszerüségnek egyik legalapvetőbb ismérve: az egyneműséget. És a műalkotásoknak ezen ismérvei - a világszerüség ós egyneműség - a legalapvetőbben ontológiai ismérveik; s ezek is különböztetik meg félreismerhetetlenül a műalkotásokat a primer valóságtól. XXX A szinházi előadás mint műalkotás akkor akkor határozható meg megnyugtatóan, ha a többi művészeti ág mellé helyezzük; ezt pedig akkor tehetjük, ha ugyanezen ismérveket itt is megtaláljuk. Jel kétségkívül van a szinházi előadásban is: mindenekelőtt a szinész. A szinész ugyanis olyan valakit játszik, aki nem ő, méghozzá mások számára. Véleményem szerint ezzel jön létre a szinház; vagyis a színjáték "ott" kezdődik, amikor valaki mások számára olyan valakit jelöl, aki nem ő. A szinész, a színjátszó minden esetben élő ember. Élő embert más műalkotásokban is láthatunk; tánc, balett, pantomim, illetve opera és rádiójáték ugyancsak nincsen élő ember nélkül, s ezeket nem nevezzük színjátéknak, A színjáték tehát valami olyan művészeti ágba tartozik, amely szoros összeköttetésben van az emberi testtel. Minden művészeti ágon belül különböző konkrét tényezőkön alapulva - münemek és ezeken belül műfajok találhatók; s nyilván ugyanez a helyzet ezzel a művészeti ággal is. A színjáték, a tánc, a balett, a pantomim, a rádiójáték stb . tehát azon a tapasztalati alapon tartozik egységbe, hogy mindegyikben megtaláljuk az élő, emberi test jelenlétét. így létezik egy művészeti ág, amelyet - talán rossz szóval - testmüvészetnek nevezhetünk. A színjáték ennek a része, egyik müneme. Megítélésünk szerint itt ugyanis az konstituál münemeket, hogy az emberi test felhasználja-e a beszédet avagy nem. Mindkét münem további műfajokra osztható; ám ezzel a problémakörrel most nem tudunk foglalkozni.