Bacsó Béla – Földényi F lászló: A fiatal Lukács dráma- és művészetelmélete. (Színházelméleti füzetek 11., Budapest, 1979)
II. ÁLTALÁNOS MEGKÖZELÍTÉS - Főidényi F. László: A fiatal Lukács
világhoz viszonyulva egyszersmind önmagunkhoz is viszonyulunk. A valóság, történelm i jellegénél fogva a szubjektum hordozója és külsővé-válása, azaz a történelmi mozgásnak is megvalósulása. Ezáltal az empiria sohasem csupán empiria; miként a társadalmi szubjektum sem kézzelfogható szubjektum, ugy az empiriában is jelen van a kézzel-nem-fogható jelleg. Egy puszta tárgyban /akár egy ember által csupán felemelt kődarabban, akár általa készitett asztalban stb./ nem csak kézzel fogható minőségek vannak jelen: empirikus valóságuk tartalmazza a kézzé1-nem-fogható történelmiséget. A puszta kőhö? való viszonyulás vagy az asztalban megnyilvánuló társadalmi szubjektivitás és praxis eleve megkérdőjelezi az empíriának puszta ürességét és széteső, embernélküli voltát. Ugyanaz vonatkozik a társadalmi intézmények empirikus jellegére /pénzforgalom, kereskedelem, házasság, jog, ideológia, kapcsolatok stb./, de a primér gondolatok "empirikus" valóságára is. A létezés szemszögéből tekintve az "empirikus világ" ugyanugy magában hordozza a nem-empirikus jelleget, mint ahogyan az "empirikus" és nem-empirikus valóság között sincsen lényegi különbség, /létezésen, mint ontológiai kategórián - mint máshol is - mindig az objektum és szubjektum azonosságának és különbségének dialektikáját, az emberi elsajátítást értjük, mert a lét csak ezáltal válik számunkra létezővé./ Az empirikus valóság ellen küzdve és a műalkotás által megteremtett utópiáért kiállva Lukács éppen az érzékinek és szelleminek, empirikusnak és transzcendentálisnak azt az egységét veszti szem elől, amely ugyanugy a mindennapi praxisnak, mint a művészetnek is alapvető tényezője. Nem léteznek azok a merev szembenállások, amelyeket Lukács tételez; empiria és utópia ugyanugy nem állítható szembe, mint ahogyan a fenti idézetben a "megtisztult" és "mindennapi" személyesség sem. Az embernek nincsenek elidegenedett és nem-elidegenedett szeletei; nincsenek szerepei és a szerepek mögötti igazi, tiszta lényegiség: az ember minden pillanatban egységes, és a praxisban minden "szelete" egyszerre hat, egymástól elválaszthatatlanul. Az ember ilyen felosztása /Lukács itt nyiltan a kanti 64
