Bacsó Béla – Földényi F lászló: A fiatal Lukács dráma- és művészetelmélete. (Színházelméleti füzetek 11., Budapest, 1979)
II. ÁLTALÁNOS MEGKÖZELÍTÉS - Főidényi F. László: A fiatal Lukács
nek történet e c. műben olvashatóak ezek a szavak." Az egyén magáramaradt: metaforikus kifejezése ez annak, hogy az egyre differenciáltabb, tárgyiságában egyre gazdagabb és ezáltal szubjektumában is egyre sokrétűbb ember nehezebben találja meg azokat a fonalakat, amelyek mentén az egyén eligazodhat a tettek, gondolatok és tárgyak világában: "Minden er.ber igazi egyénisége magányos sziget zugó tenger közepén, és nincsen az a hang, ami ugy hatolna el hozzá, hogy a köztük zugó tenger hangjai, belekeveredvén beszédébe, meg ne hamisítaná azt, ha ugyan teljesen el nem nyomják, annyira, hogy csak a másiknak vágyva feléje nyújtott karjait láthatja - akkor is fél4 reértvén ezek gesztusait." Jellemzőnek mondható az idézet stílusa: a tárgyi világ által megnyomorított szubjektum fájdalma hangzik ki belőle, de ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a századvégi szecessziós stilus tipikus sablonosságát. A felfokozott vágy, ami sablonokban nyilvánul meg, olyan dilemma, amit maga Lukács is észrevett a naturalizmusban. A naturalizmust ugyanis azért üdvözölte, mert megteremtette a "princípium individuati on is" elvét, hogy a szubjektivitásra, azaz valójában a szellem aktivitáséra, a szubjektum kötetlenségére helyezte a hangsúlyt, és - hallgatólagosan - ezáltal gyöngíti az intézményszerü jelenségek erejét. A naturalizmus végső csődjének azonban Lukács szerint az az oka, hogy mégsem tudott teljesen kiszakadni az intézményekből és foglya maradt az adott világnak. Számos esetben vonatkozik ez a fiatal Lukácsra is: a vágy, a melankólia, rezignáció és hit, és a lélek megannyi más szubjektív érzése száméra sokszor elegendő volt benyomni a megfelelő gombot, megpendíteni a hurt, és a szükséges stílus automatikusan adódott - kapcsolódva a századvéghez, és gyengítve vagy éppen hatástalanná téve a szubjektív érzések erejét. A polgári kultúra kritikája nem teljese n azonos a polgári világ egészének a kritikájával. Az idealizáló elvonatkoztatásnak az a következménye, hogy egyfelől teljesen merevnek, embertelennek látja a tárgyi képződményeket, intézményeket, másfelől kötetlennek, szabadnak hiszi a szubjektu27
