Bacsó Béla – Földényi F lászló: A fiatal Lukács dráma- és művészetelmélete. (Színházelméleti füzetek 11., Budapest, 1979)
IV. BAIÁZS BÉLA ÉS LUKÁCS GYÖRGY - Angyalosi Gergely: A lélek kálváriája és diadala
ivitására, hogy azt hitte: a "primär" érintkezési formák büntetlenül elereszthetik az ellenségessé vált racionalitás kezét. Nem arról van szó, mintha ő nem szerencsétlenségként élte volna át /a bensőség szempontjából is/ az effajta tudatosság elégtelenségét. Például a modern léleknek egyik alapérzése, hogy "hazája másvalahol van", de ez a hely nem meghatározható, nála is a boldogtalanság forrása. Hiszen azt már a középkori keresztény is tudta, hogy lelkének nem igazi otthona ez a siralomvölgy, és benne saját porhüvelye, de tudta azt is, méghozzá bizonyossággal és megingathatatlanul, hogy övé lesz a mennyeknek országa, ahol valóban hazatalál majd. A vallásavesztett modernség életérzése természetes módon a bizonytalanság, a meghatározhatatlan célú elvágyódás. Balázsnál azonban e gyötrődésből végső soron pozitiv fejlemény származikt a lélek érzőfelülete nő, differenciáltabb és ezáltal gazdagabb lesz. Ha kimondatlanul is, mintha az lenne a meggyőződése, hogy e gazdagabb lelkivilág fegyvert is adott az egyén kezébe az eldologiasodás elleni küzdelemben. "Márpedig mondottuk: a lira fejlődése a lélek fejlődése a magány felé, ami ugy történik, hogy egyre több réteget hántva le magáról, mint idegent, mint irreálisát, a lélek egyre valóságosabb és esszenciálisabb lesz."^ Balázs megoldása tehát, leegyszerűsítve, igy hangzik: na magányosak vagyunk a társadalomban /már pedig minél többet .iudunk meg róla, annál magányosabbak leszünk/, akkor nem lehet aás utunk, mint a magány következetes vállalás a. Ezért helyezi fejtegetései középpontjába Goethe költészetét, mely szerinte megfelel ennek a modellnek. A magány vállalása azonban nem agyfajta pántragizmushoz vezet nála, ami logikus lenne, hanem éppen ellenkezőleg: annak az individuumnak a dicsérete, mely képes mindent feloldani és saját világává olvasztani az objektivitásból. Tehát /újra a lukácsi aforizmát idézve/ a végsőkig vitt individualitás, mely éppen ezáltal megy tul minden individualitáson. Ha szigorúak akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy nem más ez, mint egy kozmikus méretű önzés, hiszen a léleknek e tipusa számára csa k az létezik a külső világból, melyet sajátjává feldolgozni képes. 269
