Bacsó Béla – Földényi F lászló: A fiatal Lukács dráma- és művészetelmélete. (Színházelméleti füzetek 11., Budapest, 1979)

III. A FORMA ESZTÉTIKÁJA - Könczöl Csaba: A "formát akaró lélek" dialektusa

formáik, látásmódjuk a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem rendeződnek valamiféle egységes korstilussá, a közösség, a társadalom mint olyan általános érvényű szemléleti, hallási, kifejezésbeli "anyanyelvévé", mint régebben. Másfelől viszont a forma és a stilus önkéntelen, a tradícióban gyökerező s ideologikusan abból levezetve igazolt azonosítása miatt ugy tűnt, hogy a stilus eszményének föladása egyet jelent a művészetről való lemondással. /Minden szerves nagy stílus organikus közösségi szükségleteknek felélt meg - ez utóbbiakat a művészet felé a korizlés, a szépségeszmény stb. közvetítette - a stilus elvesztése ezért, nem minden alap nélkül, ugy tudatosodott a kor művészeinél, mint a művészetre irányuló emberi szükségletek elsorvadása, ezzel tehát a művészet létezésének társadalmi igazolhatatlansága s így feleslegessége./ Ebben a paradox helyzetben a művészeti gondolkodásnak az vált a legfőbb problémájává, ami korábban magától értetődő kiinduló adottsága, természetes előfeltétele volt. Régen a művész használta a stílust, bátran mozgott az általa biztosított kereteken belül, és még "határátlépései" sem általába

n a stilus, hanem csak valamely egyetlen, már szűknek érzett kifejezésmód ellen irányultak. Itt viszont, különösen a századforduló idejére, szinte minden egyes formában újra és újra kellett egységes formaelvet is teremtenie, mert - a forma és a stilus említett azonosításából eredően - csak a didaktikusán hangsúlyozott "princípium stilisationis" biztosithatott valamennyire is szilárd fogódzót az alkotások művészi alkotásként való értelmezéséhez. Más szóval, ha régen a művész önmagát mondta, akarva-akaratlanul valamilyen stílusban tette ezt; most viszont azzal fejezte ki a legvilágosabban önmagát, hogy egységes stílust akart. Ennek az egyre kétségbeesettebb stiluskeresésnek, a művészet "ontológiai státusát" megalapozni törekvő "müvészetakarásnak" dokumentumaiként született a századforduló környékének legtöbb jelentős alkotása. /Mellesleg, aligha tekinthető véletlennek, hogy éppen ebben az időszakban dolgozta ki Alois Riegl, a bécsi művészettörténeti iskola alapitója, a "Kunstwollen" - a "müvészetteremtő akarat" - teóriáját; jól208