Bacsó Béla – Földényi F lászló: A fiatal Lukács dráma- és művészetelmélete. (Színházelméleti füzetek 11., Budapest, 1979)

III. A FORMA ESZTÉTIKÁJA - Kardos András: Forma és közösség

már megszűnt. Ám <5 tehetet

t egy radikális kisérletet arra, hogy bár az antinomikus világszerkezetet már érzékeltette, még egy homogén vilá

g egységébe transzponálja. A görögöknél a csillagos ég még ismert és belátható. Kant számára csak posztulálható. Spinoza szükségszerűne

k nyilvánitja, megismerhetőnek tételezi a szabadság világát, ám ennek nagy ára van. A szabadság, az erény köztársasága a szükségszerűség birodalmába kerül, innen a borzalmas, bár borzalmasságában is szép tétel: a szabadság a felismert szükségszerűség. A szabadság sem materiálisán nem adott, sem formálisan nem posztulálható: van. "Szubsztancián azt értem, ami magában van, magában fogható fel." "Szabadnak mondjuk azt a dolgot, mely egyedül természetének szükségszerűségéné

l fogva létezik, s amelyet egyedül Önmaga determinált cselekvésre." Spinoza Etik

ájának meghatározásai ezek. Nem mondtunk ellent a hagyománynak, Spinoza Istene jelenti a természetet mint egyedül létezőt, ám benne látja az erény birodalmát és megismerhetőnek tételezi: evilágivá teszi - és teheti még - a magánvalót, ám hatalmas árat kell, hogy fizessen érte. Ennek megfelelően az egész etika a szubsztancia jegyében fogant. Körkörös a rendszer s a kiindulása végén ismét visszatér önmagába, a szubsztanciába. E hipotézis feleletet adhat Isten szerepére is. Itt is csak féligazságnak tűnik, hogy a továbbélő transzcendens hagyománynak tett engedményről van szó. Valójában Spinoza Istene nem a vallási hierarchia csúcsa. E névvel Spinoza a néma nembelis

ége

t jelöli, a szubsztanciát, mely valóban dezantropomorfizálta az arisztotelészi antropomorf földi és égi világot, ám e névvel /Isten/ - melyet azért néhol felváltva használ a szubsztancia és a természet kifejezésekkel - tán el lóként jelzi a történelmietlen, időtlen nembeliség megfogalmazását. Ezt természetesen, vázlatosan megint igazolni kell, s ez átvezet minket a második kérdés megválaszolásához: mi a helye e rendszerben az embernek? A közismert válasz röviden igy hangzik, az ember a szubsztancia modusa /"moduson a szubsztancia affekcióit értem, amit az értelem észrevesz a szubsztencián, •int olyat, ami ennek lényegét alkotja"/, Goldmann ennek alap169