Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

Színjátszás az emberek között

zeletében növény, állat, csillag, szikla stb. egyaránt él, hat és visszahat. A hatékony életszerűség a premágia, azután a távolság-áthidaló mágia, majd a megszemélyesítő animizmus korszakában - a megélhetés nehézségeinek növekedésével és bonyolódásával - felfokozódott és egyre transzcendens ebbé, tulvilágiasabbá torzult. Racionális lényege azonban, az időt és teret áthidaló életszerü hatékonyság, a történelmi korok vallásos és világi művészetében módosultan továbbélt. A mai tükröző és változtató művészetnek is nélkülözhetetlen esztétikai tényezője. A diszitményről, a festményről, a szoborról, az épületről tudjuk jól, hogy nem élnek, de képzeletünk cselekvéseiben életszerűvé, a társadalmi életben hatékonyan közreműködő tényezőkké varázsoljuk őket, mint alkotó művészek és mint a müvek felfogói egyaránt. A képzőművész az élő cselekvéseket élettelenül életszerű tárgyakba rögziti, a müfelfogó pedig az életszerűen élettelen művészi tárgyat újból és újból megeleveníti képzeletében. Az életszerűség és a tárgyban vagy folyamatban rögzitettség egységes kettőssége szintén alapvető esztétikai követelmény. Az őskőkorszakból megmaradt barlangfestmények, - ezt többszörösen bebizonyították -, a vadászattal szorosan összefüggő színjátékszerű tevékenységek kellékdiszletei voltak, amelyek a vadállatot a vadász célpontjaként mozdulatlanul, természetes környezetéből kiemelten, naturális háttér nélkül ábrázolták. (Lásd: Altamira.) Alaposan feltételezhető, hogy a közép-kőkorszakbeli sziklarajzok a vadászat nevelő célzatú eljátszásához szorosan kapcsolódtak. De vajon az elmúlt történelmi korokban és a napjainkban alkotott festményeket, szobrokat, épületeket színjátszással fogja-e fel a mai néző? Igen. Képzeletbeli szinjátszó cselekvésekkel, belső színjátszással. Vegyük példaként Van Gogh elhagyott sárga széket ábrázoló festményét. A szemlélőben nyomban kimondatlan kérdések tolulnak fel: Ki szokott ezen a széken ülni? Ki lakik a szobában? Valószínűleg maga a festő. Hol van? Mit csinál most? Merre jár? És máris önkéntelenül átlényegülve a kép láthatatlan főhősének, a festőnek alakjában az ő szemével, az ő szempontjából nézzük a széket a sarokban, és a kép sugallatára képzeletünkben ugy cselekszünk, ahogy ő szokott cselekedni. Leülünk, felállunk, fes-