Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

Színjátszás az emberek között

de később Shakespeare Velencei kalmárja isî). Hasonló módon jött létre a táncdráma, a balett, a pantomim, a bohócjáték, a csak énekelt opera. Az elkülönült mimikus és teátrális művészeteket az jellemzi, hogy vagy a teljes színjátéknak csak egyik tényezőjét vagy anyagát használja fel (például a testmozgást a táncművészetek) vagy uj mesterséges anyagot használnak fel érzékeltetésre) például a celluloid-szalagot a film), amelyek azután fejlettebb formában alkalmanként visszatérnek vagy beiktatódnak a komplex szinjáték tényezői és anyagai közé (Piscator, Burian és mások a filmet is felhasználták a szinpadon). A szinjátékból önállósult mimikus és teátrális művészetekkel ezúttal külön nem foglalkozunk, hiszen a szinjátszás jelenléte bennük mindenki számára nyilvánvaló, (á későbbiek folyamán még visszatérünk rájuk). Most előbbre valónak tekintjük, hogy rámutassunk a szinjátszás állandó transzponálására és nélkülözhetetlen jelenlétére a nem szinjátékformáju művészetekben, például a költészetben, a zenében, a tárgy művész etekben. Az a meggyőződésünk ugyanis, hogy minden művészetben közös a világot tükröző és embertársainkat hatásával változtató mimetikus cselekvés, amely a nem szinjátékformáju művészetekben színjátszásként, mindenekelőtt belső színjátszásként munkál. Kutatók, művészek és müfelfogók bizonyára könnyebben és pontosabban közelithetik meg a művészet értékeit, ha esztétikai sajátosságaik figyelembevételével együtt keresik, feltárják és megragadják a kultúra termékeiben, a műtárgyakban és művészi folyamatokban a mimetikus cselekvés bennük rejtőző sajátos változatát: a színjátszást. Ugy véljük, hogy érdemes - ha nagy vonásokban is - behatóbban megvizsgálni a színjátszást, különösen a belső színjátszást a nem szinjátékformáju művészetekben, a költészetben, az irodalomban, a hangszeres zenében, a tárgy művészetekben, és nyomon követni a nem mimikus művészetek jelenlétét és átalakulását a színjátékban.