Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

A színházesztétika jelentősége

taival, hangjával, beszédével, énekével érzékeltet változtató hatásra törekedve. Ezért nevezhetjük elsősorban a színjátszást a cselekvés művészetének. • Természetesen más tevékenységek végrehajtói, a többi művészetek termékeinek alkotói is előre elképzelik cselekvéseiket és cselekvéseik eredményét, a terméket, a műalkotást. Erre már Marx is rámutatott, amikor arra utalt, hogy az ember - ebben is különbözve az állattól - "a szépség törvényei szerint is alkot". De mig a többi alkotó, a többi művész - nem tekintve a színjátszással rokon folyamat művészetek művelőit, például a táncost, az énekest, a versmondót stb. - elképzelt cselekvését és ennek eredményét testén kivül álló anyagban, dologi tárgyban, például fában, kőben, szerszámban, szoborban, festményben, hangszeres zenében stb. rögziti, addig a színjátszó csak saját testében és ennek megnyilvánulásaiban: testtartásában, mozgásában, beszédében, énekében érzékelteti és rögziti elképzelt cselekvését, amelyet legfeljebb kiegészít dologi tárgyakkal, jelmezekkel, kellékekkel. A színjátszás művésze, a színművész alkotó és alkotás egy személyben, sőt Ő maga alkotó tevékenységének anyaga és eszköze is. A színjátszásnak, még nem mint művészetnek, hanem a mindennapi gyakorlat, az emberi érintkezés nélkülözhetetlen tényezőjének szükségessége akkor lépett fel az ősidőkben, és lép fel ma is, amikor a tevékenykedő ember olyasmit, amit közvetlenül nem érzékelhet, közvetlenül érzékelhetővé szándékozik realizálni saját személyében, testi cselekvéseivel. Tehát amikor a multat és a jövőt az átélhető jelenbe idézi, a távolit a személyesen elérhető közelbe helyezi, és mindazt, ami az ember bensejében lejátszódik, személyes testi cselekvéseivel érzékelteti mások számára • is, a színjátszás művészetében és a mindennapi életben egyaránt. A közvetlenül nem érzékelhető közvetlen személyes érzékeltetése testi cselekvésekkel a mindennapi gyakorlat nélkülözhetetlen tényezője, de önmagában nem művészet. A színjátszás és a színjáték hosszú évszázadok, sőt évezredek folyamán fejlődött és gazdagodott a mindennapi gyakorlatból önálló, saját törvényű művészetté. Önállósult, de nem szakadt el a gyakorlattól, hanem köl-