Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)
A cselekvés esztétikája
szemlélőjévé, nézőjévé válunk. Esetleg halljuk a medve hangját, saját kiáltásunkat is. Ha életünkben több medvével találkoztunk, és általánosságban gondolunk a medvére, akkor az egyes medvék képzetei összeolvadnak, a külön-külön tapasztalt egyéni sajátosságok elhomályosodnak, és megmaradnak azok a jegyek, amelyek mindegyikben közösek, ezek is sokkal elmos ód ottabban, kevésbé képszerűén, hangokat ekkor már nem hallunk. Minél távolabbi pontra helyezkedünk az eredeti élménytől, minél átfogóbban, általánosabban gondolunk vissza a tapasztalt jelenségekre, annál jobban szorítja ki a szemlélt képzetet az egyre elvontabb fogalom. Ha például csak arra akadunk gondolni, hogy hány medvével és hány más állattal találkoztunk életünkben, a tapasztalt jelenségek képe eltűnik a helyükre nyomuló számok esetleg teljesen elvont algebrai jelek mögött. Midőn az áttekinthetőség kedvéért az élmény és az elvont gondolkodás közű kapcsolatot ilyen fokozatosan alakuló folyamatnak fogjuk fel, az a célunk, hogy rávilágítsunk a különböző irányú lelki működések bizonyos eltérő sajátosságaira. A megtörtént eseménykor a lelki és a testi megnyilvánulások egységben, együtt, egyszerre és egyenlő erősséggel mozdultak. Az itt vázolt folyamatban fokozatosan távolodnak a közvetlenül érzékelt benyomások, előbb elhallgatnak a hangok, majd elhomályosodnak, végül teljesen eltűnnek a képek. Ugyanígy lassan elhalványodnak az érzelmi mozzanatok és elmaradnak a testi mozgások is. A szavakba vagy más jelekbe öltöztetett fogalmak sorát egy karosszékben ülve hidegen és mozdulatlanul végighallgathatjuk. Ha viszont magát az élményt akarjuk visszaidézni eredeti teljességében, élességében, elevenségében, akkor képzeletünkben újra át kell élnünk a megtörtént eseményt. Ebben az esetben is újból látjuk az egykor észlelt képeket, sőt magunkét is, halljuk az egykor elhangzott hangokat, orrunkba tolul ismét az erdő illata, érezzük a vadászat feszült izgalmát is, belénk nyilallik a rémület, és a belső átélés olyan fokára emelkedünk, hogy levetkőzzük a ruhába burkolt civilizált ember testfegyelmező magatartását, izmaink is együtt mozdulnak a felidézett élménytől áthevült lélek hullámzásával. Minél teljesebb, elevenebb, igazabb a visszaidézett élmény, annál szorosabb egy-
