Gervai András szerk.: A mai magyar dráma egy évad tükrében - Beszélgetések és interjúk az 1972-73-as évad új magyar bemutatóiról és a mai magyar drámáról (Színházelméleti füzetek 9., Budapest, 1978)
Írók a színházban
Ezek után talán érthető, hogy csak a színházért megátalkodottan és gyógyíthatatlanul rajongó iró vállalja a drámairó kétes helyzetét, holott mást is tudna csinálni. - Az előbb arról beszélt, hogy a drámairó alkotása nem az övé, "az csak ürügy arra, hogy mások művészete megnyilvánulhasson". Hogy érti ezt? Egyáltalában, hogyan látja a drámairó és az irott, illetve előadott dráma viszonyát? - Tudom, hogy amit mondok, sokak szemében szentségtörés: a drámairodalmat nem tartom a szó szoros értelmében vett irodalomnak. A drámairás a történelem folyamán gyakorlati igények kielégitésére született. Egy-egy jól sikerült színjátékot a játszó személyek ugyanis megismételjek, és hogy az ismétlés is sikerüljön, hát lejegyezték - írásban -, de kizárólag a maguk számára, az elhangzott és eredetileg nyilván improvizált szöveg néhány részletét vagy szerkezetét - az alappilléreit. Eszükbe sem jutott, hogy ez irodalom lehet. Később a teljes szöveget rögzítettek. Ivíeg később nem csupán saját hasznalatra, hanem más színjátszó csapatok számára is. Még később másolni és terjeszteni kezdték a szöveget. Eredetileg egy-egy csapat vezetője irta az együttes számára a darabot -Shakespeare és Molière idejében is -, tehát az iró egyúttal színész, rendező és színigazgató is volt./Ha már Shakespeare-t emiitettem, hadd. emlékeztessek arra, hogy ő, aki nagy gonddal őrizgette a szonettjeit, melyeket irodalomnak tartott, sosem gondolt arra, hogy a darabjait is megőrizze, mert azokat nem tekintette irodalomnak. - Nem is maradt volna ránk egy sem, ha a halála után nem került volna elő néhány súgópéldány és nem élte volna túl a mestert néhány öreg színésze, akik emlékezetből lediktálták az előadások szövegét, de még akkor sem az örökkévalóság számára, hanem további előadások gyakorlati céljaira./ Később, a munkamegosztás során, különváltak az előbb emiitett funkciók, és megjelent a azinen, vagyis inkább a szín mögött a drámairó. Most már nemcsak a súgópéldányokat sokszorosították, hanem kinyomtatták a szöveget az előadás előtt /sokszor az előadás helyett /, az emberek megtanultak drámát olvasni, és elterjedt az a tévhit, hogy a
