Földényi F. László: A polgári dramaturgia kialakulása Angliában - A restaurációs dráma (Színházelméleti füzetek 7., Budapest, 1978)

IV. A restaurációs színpad és dráma dranaturgiai formalizmusa

daraboktól kaptak, amelyeket mindig bölcsebben és okosabban 9 hagytak el, mint amikor megérkeztek."

7 A diezletezésnek a szerepe szorosan egybefüggött a színdaraboknak, különösen a tragédiáknak a dramaturgiájával. A számos különféle diszlet ellenére a daraboknak korlátozott volt a jelenetszáma, ami együttjárt azzal, hogy a shakespeare-i szétágazó és nyitott dramaturgiára többé nem volt lehetőség. A két jelenség természetesen nem ok-okozat viszonyban állt egymással, hanem párhuzamos; a polgári anyag előtérbenyomulása egyfelől a nyitott dramaturgiát szüntette meg, és az ábrázolt világot teljes egészében, minden vonatkozásában és vetületében korlátozottá tette, másfelől pedig a diszletek fantasztikussá válása szintén erre a folyamatra volt reakció: a diszlet, a perspektiva, az illúzió, kosztüm nyiltan hirdette, hogy semmi köze a reális, mindennapi élethez, hogy csak művészet, ami elszakadt a valóságtól. A látványosság pótlékká vált, amely minden dramaturgiai erőt nélkülözött. A restaurációs látványosság a reneszánszhoz képest elsősorban puszta képzőművészeti jelenség, amelyhez a drámai hősök és a nézők egyaránt csupán passziv befogadóként képesek viszonyulni. A látványosságot és bombasztikus hatást a szinészek is segitették fokozni. Érdemes hosszabban idézni Addison beszámolóját a szinészek játékáról: "A tragédia forró és szenvedélyes részei a közönség számára a leginkább magukkalragadék, és emiatt gyakran látjuk, hogy a szinészek a legnagyobb hévvel mondják el a tragédiának azokat a részeit, amelyeket a szerző nagy indulattal irt... Nagyon gyakran láttam, hogy Powell ezzel a fogással keltett hangos tapsot. Azok az irók, akik rájöttek erre a titokra, gyakran éltek ezzel a lehetőséggel... s ez a hősök száját megtömte dagályossággal, és a szórakozás inkább a bömbölésből, semmint az elme nagyságából eredt."

10 A restaurációnak számos hires szinésze volt, ám legtöbbjük esetében csakis a hangerőről maradt fenn emlités. Cibber a kor színészeiről irva alig szól néhány szót a mozgásukról, és a korabeli színielőadások leirása is arról tanus-