M. N. Sztrojeva: Sztanyiszlavszkij rendezői kísérletei, 1917-1938 (Színházelméleti füzetek 6., Budapest, 1978)

Befejezés

szintén nem fantomokkal és monstrumokkal volt tele, hanem eleven emberi lelkekkel, melyekben egyaránt feltárult saját drámájuk, illetve az orosz nemzeti jellem korlátozottsága. A "Figaro házassága" pedig Sztanyiszlavszkijnál nem "egy esztelen nappá", hanem egy vidám karneváli ünnepséggé változott, ahol a "forradalmat" a nevetés vitte végbe. A 20-as évek végén, a 30-as évek elején Sztanyiszlavszkij rendezői stilusának legvilágosabb nyomait ez a három előadás viselte magán. Bennük szembetűnően megnyilvánult egy bizonyos fejlődés a térbeli megoldások tekintetében. Az előadás formája a rendező organikus szükségleteiből bontakozott ki. A "Lángoló sziv"-ben a rendező a díszlettervező N. Krimowal egyetértésben a gyönyörű természet illetve az azt "bemocskoló" emberek kontrasztjához, a farce és a vándorkomédiás ponyva elemeihez folyamodott. A "Figaro házasságá"-ban A. Golovin díszlettervező dekorációiban fedezte fel saját elgondolását, akitől ez egyszer a forradalmi eszmék esztétikai széppé történő átalakításának formuláját kölcsönözte. Azonban Golovinnak ez a dekorációs stilusa - amelyet az "Othello" esetében is alkalmazott -, minden ornamentális csillogása és a korhangulat hü megragadása dacára a színpadon opera-szerü pompa benyomását keltette. A rendezői elgondolás ezúttal már ujabb, szigorúbb formák felé vonzódott, melynek Golovin ünnepélyessége többé nem felelt meg. Valószínűleg emiatt kezdte az évek multával mind jobban idegesíteni Sztanyiszlavszkijt a színházi díszlettervező "önkényessége". Nem véletlenül utasította el a "Holt lelkek" esetében V. Dimitríjev hiperbolikus díszleteit, s váltotta fel azokat egy egyszerű és észrevétlen háttérrel, surely a színészt tolta előtérbe. A nagy orosz rendező minden müve a korszakok széthullását átélt Oroszország és az orosz ember sokrétű, polifonikus képét festette meg. Ennek a magasztos célnak rendelte alá örökösen megujuló művészetét. Nehéz lenne megmondani, hogy hová vezetett volna a rendező későbbi fejlődése, ha továbbra is munkaképes marad. Egy azonban világos: a színész alakjának középponti helye még inkább megszilárdult volna színházában. 81