M. N. Sztrojeva: Sztanyiszlavszkij rendezői kísérletei, 1917-1938 (Színházelméleti füzetek 6., Budapest, 1978)

Moliére

az állam képviseletében az egyházi hatalommal szemben", másfelől fel kell használnia a színházat, "Azt a problémát, hogy Moliere dicsőségére lehet önnek, értelmezze tágabban - tanácsolta a rendező. Ez igen fontos. Minden kormány, a miénk is - értéknek tekinti a költészetet: éppúgy szüksége van rá, mint az iparra. Aligha van önben szeretet népe iránt. Ön legfőképpen önmagát szereti, s ezen a ponton akaratlanul is harcba keveredik a papsággal, amely egy önnel párhuzamos hatalmat képvisel... Szükséges, hogy több érződjék ebből a harcból. Moliere - egy igen becses drágakő az ön koronáján. Ön ugyancsak színész, amolyan Néró-féle, talán még táncolni is tud..." Boldumant zavarta, hogy XIV. Lajos korára a "legnagyobb fokú udvariasság" volt jellemző. "Hogy a jót eljátszhasd, keresd a figura rossz vonásait" - ismételte a rendező egyik aforizmáját. Ugyanígy itt is: "ha a szívélyest akarja eljátszani, keresse a durva vonásokat." Ezenközben azonban ne feledkezzen meg a legfontosabbról az egész cselekmény fblyamán: "Ezt kell gondolnia magában: 'Az egész világnak játszom!'... Tudni kell az 'egész világhoz' szólni, de úgy, hogy elkerülje a deklamáció veszélyét." Amikor viszont Sztanyiszlavszkij ismét Moliere alakjával kezdett foglalkozni, egycsapásra elfeledkezett a külső "monumentalitásról". És habár továbbra is ismételgette, hogy egy "zseniális embert" akar látni, a színészeknek adott minden konkrét tanácsát az egyszerű, eleven személyiség érzése sugallta. Az egyszerűben akarta megmutatni a nagyszabásút. Több mint valószínű, hogy itt is, mint az "Othello" esetében, Moliere alakját, életét és tragédiáját saját lelkén "bocsátotta keresztül", rendkívül személyes módon fogta föl. Meglehet, hogy a figura értelmezésének ez a személyes módja késztette Sztanyiszlavszkijt arra, hogy enyhítse a gyávaság, hajbókolás és alávetettség vonásait Moliere jellemében. Ezért, amikor örömmel olvasta a "Vacsora a királynál" c. jelenet befejező részét, amelyet Bulgakov átírt, zavartan akadt meg a szeme az utolsó mondaton, amikor a király Így szól 37