Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

Mindezekből az következik, hogy egy drámai miiben az alakok természeti /szervetlen és szerves/ létrétege azon a módon idéződik föl, válik nyilvánvalóvá, ahogyan a valóságban: bizonyos jelekből tudunk meglétükre viszszakövetkeztetni. Az alakok természeti és társadalmi létrétege nem valóságosan kerül létezésbe, hanem a valóságban már meglévő valódi felépültséget, a már kialakult rétegek meglétét realizáljuk. Ahogyan a valóság legtöbb esetében csak visszakövetkeztetni tudunk az ember természeti létrétegeire, megfelelő jelekből; ugyanígy, arra, hogy egy drámai mü alakjainak van-e vagy nincs természeti létrétege /mint ahogy pl. az allegorikus alakoknak nincs/, csak olyan jelekből tudunk visszakövetkeztetni, amelyek a szóbeli megnyilvánulásokba épültek be; illetőleg magából abból, hogy a szó megnyilvánulás. Az iró funkciója abból a magatartásból indul ki, ami a valóságban egy másik embert szemlélő emberre jellemző. Ahogyan a szemlélő is csak tudja és visszakövetkeztethet a másik ember természeti létrétegóre /gesztusaiból, pszichofizikai, pszichikai megnyilvánulásaiból, de elsősorban és főként szavaiból és mozgásából/ - neki is ugy kell a szavakat mint megnyilatkozást összeállítania, hogy abból arra tudjunk következtetni: alakjának nemcsak társadalmi, de természeti létrótege is van. A művészetben munkálkodó törvényszerűségek igy is tükrözik a valóság törvényeit. A szó /beszéd, irás/ lehet ontológiai réteg, de nem mint megnyilatkozás, hanem csak mint olyan nyelv, ami minden konkréciótól mentes vagy független még, amelyben csak elvben jelennek meg a köznyelvet művészi nyelvvé tevő általános törvényszerűségek. A nyelvet mint az egynemű közeg anyagát olyannak kell tekintenünk, amelyben elvben már léteznek a köznyelvet művészi nyelvvé tevő