Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

vő, a "visszafelé" lévő rétegekre is utalnak: az ábrázolt alak társadalmi és természeti létrétegeire. A szó-réteg igy az alakok természeti és társadalmi rétegeire alapozottan, ezektől megalapozva kerül létezésbe, s nem ez a réteg alapoz meg más rétegeket. De a szó mint megnyilatkozás sem a drámában, sem a valóságban nem alapozhatja meg az elevenséget mint egy következő létréteget, azaz nem lehet dologi-érzéki létréteg. A szó mint megnyilatkozás, illetve mint kiejtett, értelmes és fogalmat jelölő hangsor, már értelmétől függetlenül is jelöli, hogy élő ember ejtette ki, de értelmétől függően jelenik meg benne is és általa is a társadalmi létréteg. Egy drámában a szó nem mint a dologi-érzéki réteget jelentő képződmény épiti fel az elevenséget, a N. Hartmann szerinti következő réteget. A drámai alak elevensége a szó jelentése által idéződik fel; a drámai alak elevenségét a jelöltre való utalás hozza létezésbe, valamint épp az, hogy a szót kiejtette. Azonban azt, hogy az alak élő - tehát meg ve^ a természeti lótrétege -, már a szó /a mondat/ puszta kiejtése is igazolhatja, mint egy élő, valóságos ember esetében. Egy jelentéssel teli szó kiejtése csak akkor lehetséges, ha az ember mindkét létrétegének a törvényei a megfelelő módon léteznek és funkcionálnak. Ezek a létrétegek pedig mind a szó "alatt" helyezkednek el. A szó, a szókapcsolat, a kontextus csak akkor tudják az elevenséget jelölni és felidézni, ha a valóságban megszerzett ós meglévő tapasztalatainkat mozgósítják. Ebben az esetben a szó semmiképp nem a mü dologi-érzéki rétege, amely valahogyan is analóg lenne az ember dologi rétegével. Ilyen értelemben csak a papir, a nyomdai festékanyag /vagy a tinta, a ceruzanyom/ dologi réteg.