Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

rázolt alakok, a cselekmény a tér- és idődimenzió stb. az esztétikai minőséggel áthatva, a nyelv, a münem és a műfaj törvényszerűségei által meghatározott módon idéződnek fel. A differenciálódás éppen a sajátságos dialektika által valósul meg: az esztétikai minőség, az egynemű közeg anyaga, a münem és a műfaj konkrét cselekményben, konkrét alakokban, konkrét idő- és térdimenzióban nyilvánulnak meg. Az esztétikai minőség, a nyelv, a münem és a műfaj a valóságos ember felidézett rétegeiben konkretizálódnak, s konkretlzálódásuk egyenlő differenciálódásukkal. Ez természetesen ugyanakkor kibontakozásukat is jelenti, hiszen konkrét cselekménybe, alakokba, konkrét tér- és idődimenziókba épülnek, ágyazódnak be. Ez annyit is jelent, hogy az ábrázolt alakok, cselekmény, tér- és idődimenziók csak akkor kaphatnak felidézett létet, ha az esztétikai minőség, a nyelv, a münem és a műfaj konkrét létébe ágyazottan jelennek meg. Egy műalkotásban csak felidézetten jelenhetnek meg a valóságos ember rétegei, de ezt a felidézést az esztétikai minőségnek, a nyelvnek, a münemnek és a műfajnak a műalkotás-létben konkrétan, valóságosan létező törvényszerűségei valósithatják meg. Ezek pedig nemcsak a lét szférájának, formájának és minőségének törvényszerűségei, hanem a művészi formával egyenlők. A drámában felidézett alakok Az alábbiakban csak az irott drámáról, és nem a színjátékban megjelenő drámáról szólunk. Minden dráma az alakok dialógusaiból, tehát szavakból áll. Ezért a felidézett emberek ontológiai rétegeit vizsgálván abba a kérdésbe ütközünk, hogy éppen azért mert az ember rétegei a dialógus szavaival felidézetten jelennek meg, nem a szó-e az első réteg.